Bárdos Deák Ági: "Nem is csinálhatnék segget a számból, tüntettem ellenük eleget"

Zene

A Kontroll csoport és a ma is aktív Ági és a Fiúk énekese most egy szólólemezzel jelentkezett, a karcos és harcos Villámrandival. Új „játszótársakkal”, de a régi energiákkal, a tőle megszokott szabadságfokon. Alkotásról és finanszírozásról, ízlésről és tartásról beszélgettünk, no meg arról, hogy milyen lehetőségek vannak a lehetetlen kulturális légkörben.

Bárdos Deák Ági: Az egyik zenekari tagunk két éve súlyosan megbetegedett. Amikor Szilveszterrel (gitáros, az Ági és a Fiúk tagja – a szerk.) megtudtuk a hírt, már megoperálták, és kezdődött a kemo-, majd a sugárkezelés. Durván tehetetlennek éreztük magunkat, hogy ilyen közel csapdos a halál körülöttünk, számos zenésztársunkat, barátunkat veszítettük el az elmúlt években így. Mindenképpen segíteni akartunk, de hogyan? Belevágtunk úgy, hogy két kórházi kezelés közt, az életéért küzdő haverunk számítógépes elektroeffekteket nyomott a készülő dalok alá. Én írtam a szövegeket, Szilveszter gitározott, és a többedik műtét, sugár- és kemomenet után, amikor már úgy tűnt, zenésztársunk többet nem bírna, összeállt a lemezanyag.

Magyar Narancs: Ez az első szólólemezed.

BDÁ: Csak azért az, mert így nevezem. Nem írhattam volna ki a borítóra, hogy Ági és Fiúk, hiszen ennek a projektnek nem az aktuális Ági és Fiúk-felállással indultam neki. Maradt a nevem mint védjegy, ami úgy néz ki a borítón, mint egy tag a graffitiseknél. Egy-egy zenekarban több a feszkó, mint ahogy az kifelé látszik, és az idő rövidsége meg a zenésztársunk akkoriban még nem stabilizálódott állapota miatt kerülni akartunk minden súrlódást. Végül is sikerült pozitív hangulatokkal felturbózni a gyógyulási folyamatot, a barátunknak – kis túlzással – ideje sem maradt a betegségre gondolni: rengeteg dolga lett, zenét szereztünk, próbáltunk, újragondoltuk a dolgokat. Egy biztos, nem volt a betegségével egyedül, velünk arról is tudott beszélni, hogy mi történik a testével. A stúdiózásra már egészségesen érkezett, és én hiszem, hogy a zene, illetve az intenzív alkotói közösség, az együttlét gyógyította meg.

false

 

Fotó: Sióréti

MN: A lemezed – ahogy tőled megszokhattuk – teli van politikai utalásokkal. Két régi dalt is felénekeltél újra, a Pavlovkutyát és a Ma reggelt. Mindkettő születhetett volna most is.

BDÁ: Igen, aktuálisnak tartottam őket. Főleg a Ma reggel spleenjét. Ma is, mint a nyolcvanas évek elején, a fásultság elleni erőfeszítés termékének érzem a spleent – ha még van némi önreflexiónk. Hasonló a két korszak hangulatilag. Jól emlékszem, ahogy annak idején belepiszkált a hatalom a magánszféránkba. És most ez megy megint. Én a nyolcvanas évek eleje óta tapasztalom, hogy mi mindent tehet meg velünk a hatalom. Ne felejtsük el, hogy a CPg tagjai akkor kerültek börtönbe, hogy kijött tizenhat rendőr – kutyákkal – „megnézni” a koncertünket; elvihették a leghátsó sorban állókat, megalázhattak, téglává tehettek sokakat. Mindig szerettem a korszakok beidézésével játszani – bár ebben Bereményi a mester –, hiszen akkor megmozdul bennem is a történelem. ’56-ban születtem, gyerekkorom óta hallgattam a történeteket a család tragédiáiról, a Don-kanyarban elesett családtagra vagy a forradalom után disszidált rokonokra emlékezve. Ma nem olyan a diktatúra, mint a szocializmusban, még el lehet menni, még ki lehet mondani dolgokat. De sokak torkában már ott a gombóc, másokban meg gyűlik az indulat – akár egy végzetessé váló betegség álcájában.

MN: A lendületes Hatvandal, ami szerintem a lemez egyik vad gyöngyszeme, is ebből az indulatból született? Jól tippelem, hogy az Ági 60 koncert környékén?

BDÁ: Valóban összefüggött az évfordulóval. Ennyi lettem, hat­vanéves, ez volt a tudatomban, amikor dudorásztam. Voltak a dallal nagy terveim, konkrétan hatvan dalt akartam felvenni a lemezre. Klipet is egy nagy gesztussal képzeltem forgatni hozzá, ki akartam állni egy szlovákiai hegyszirtre. Beleharsogtam volna a légbe, míg a zenésztársak egy másik szirtről visszhangozták volna: „hatvandal, hatvandal”. Ezt a víziót a Laibach Life is life száma hozta elő, azt hiszem. De a lemezhez készült videotrailer, egy elég szokatlan vagy nem létező műfajként, végül is a lemez egyetlen slam-szövegére készült el, a Villámrandira. Havas Györgyi melója ez is, a lemezborítót is ő csinálta, vele régóta dolgozunk együtt, az Ági és Fiúk több kiadványa fűződik a nevéhez. A Nem én vagyok című Kontroll-szám szlovák nyelvű videoklipjét is ő jegyzi. A Hatvandal tele van iróniával, ezt a harsogó hurráoptimizmust még egy húsz­évesnél is megmosolyogjuk, nem beszélve az utalásokról, a „törd a kerítést hatvannal” vagy a „vezesd a harcot, lengesd a zászlót nyolcvannal” sorokban. „Tekerd a bringát százhússzal” – ez lehetne a hab a tortán, de még mielőtt himnikussá válna a szárnyalás, jön egy újabb csavar, gyerekkorom tánczenéjét idézve: „Nem csak a húszéveseké a világ”. De én tényleg hiszem, hogy bármennyi évesen, ha fizikai és szellemi erőid engedik, bármit megtehetsz, még ha azt sugallja is a társadalmi tradíció, hogy már nem kellene annyit izegned-mozognod.

MN: Már a kezdetekkor tudtátok, hogy projekt egy részének a költségeit közösségi finanszírozással szeretnétek megoldani?

BDÁ: Az otthon elkészült anyagot meg tudtuk volna közösségi finanszírozás nélkül is jelentetni, de profi lemezt akartunk. A stúdiót támogatásképp kaptuk Müller Pétertől, de minden egyébért fizetni kellett volna, az volt a megegyezés. Ráadásul az álomborító megvalósítása, nyomdai kivitelezése még több pénzbe került. Egyre merészebb ötletek jöttek, egyre nőtt a költségvetés. Elszánt voltam, futottam a köröket, nem voltam rest kérni, közben kínosan szembesültem azzal, hogy ez is egy szakma, és belefutottam olyasmikbe, amikbe énekesként, művészként nem lett volna szabad. Volt olyan mecénás pár, akikről kiderült, hogy szeretik ugyan a régi dalaimat, de az újakban nem bíztak. De végül is megszületett a kompromisszum, ha kész a lemez, tízet megvesznek. Egy pillanatra ellenszenves lettem, hogy lazán kértem tőlük. De ez is egy tapasztalat. Végül is elég sok „tartozást” halmoztunk fel – amit most végre ki tudunk fizetni. Engem már régóta érdekelt a közösségi finanszírozás, de nem mertem belevágni. Aztán lett egy menedzserem, Maróti Dani, aki ugyan nem lelkesedett annyira, de elindította a kedvemért egy San Franciscó-i székhelyű oldalon a gyűjtést, betette az első x dollárt, és hajrá! Nagyon izgalmas volt drukkolni, hogy összejöjjön a kitűzött összeg, mert a csekélyke angoltudásunkkal meg a mindig mindent jobban tudók révén azt hittük, hogy csak akkor kapjuk meg az adományokat, ha megvan a célösszeg. Ha kevesebb akár 1 dollárral, akkor mindent visszautalnak az adományozóknak. A gyűjtés futamidejéig 84 százalék jött össze, amit megkönnyeztem, amikor még azt hittem, hogy ugrott a lóvé. Szerencsére végül egy amerikai barát bemondta a tutit egy-két nappal a gyűjtés lezárulása után. Beállítás kérdése volt az egész, amit találomra lőttünk be az elején. Ötven adományozó menetelt hősiesen az oldal logikája szerint, volt, aki kétszer adott, amikor látta, hogy megrekedünk. De az az igazság, hogy egy NKA-pályázati pénzzel tudtunk csak belevágni az egészbe, az volt az alaptőke.

MN: Ezt el lehet fogadni, ezeket a támogatásokat? Oké az NKA? Oké lesz egy idő múlva, mondjuk, az MMA is?

BDÁ: Necces az egész, úgy, ahogy van, ízlés dolga, amennyiben az ízlés valamiféle tartást is takar. Amikor az NKA-hoz pályáztunk, azt gondoltam, hogy még nincs totális cenzúra, egy mindenki felé nyitott kuratóriumtól kérhetek az adófizetők pénzéből, meg az NKA javára lenyúlt Artisjus-pénzekből. Volt bennem ez a dac, ami sokunkban ott van: ez a mi pénzünk, a kultúráé, a kultúrá­nak részei az én dalaim. De az MMA-tól nem kérnék, ha kínoznának sem, legalábbis remélem. Szerencsére nem is csinálhatnék segget a számból, tüntettem ellenük eleget. Ez az általam trollkultúrkampfnak nevezett nyomulás, amely össztüzet nyit hol az írókra, hol a tudósokra, ez elég dermesztő, miközben vélhetőleg nem több egy elterelő hadműveletnél, hogy ne arra figyeljünk, mire mennek a közpénzek, mik a prioritások a hatalmon levők számára. Ha látom, hogy írók, akiket nagyra tartok, elfogadják az irodalmi díjazottaknak járó nyugdíjuk utalójának, lebonyolítójának az MMA-t, az ugyancsak lehangol. Szemét egy gesztus, cinikus ötlet: akinek nem büdös, hogy az MMA-val levelezgessen, az megkapja azt, amit az államnak utalnia kéne magától. Vagy az MMA-nak, ha már az lett – miért éppen az? – a lóvé kezelője. Azt a látszatot akarják kelteni, hogy nem ők a társadalmi konszenzus ellenségei. Én annak örülnék, ha az lenne a társadalmi konszenzus, hogy ne az MMA legyen a kultú­rára szánt összegek utalója, pénztárosa. Ami velünk történik, az a mi felelősségünk is, nem kis mértékben az értelmiségé.

MN: Te miben bízol?

BDÁ: Nem most történik először, hogy a művészek, gondolkodók változtathatnak a közhangulaton. Ez nem csupán a túlélés, de a politikai változás előfeltétele is. Új nézőpontok kellenek, és ehhez fantázia és képzelőerő. Nem akarok senkit kihagyni a felsorolásból, már ami a fantáziával és képzelőerővel megáldottakat illeti, de a művészet mindig is élen járt a társadalmi közérzet alakításában – ezt tapasztalatból is mondom. Plusz képesnek kell lennünk meglátnunk – ahogy Halász Péter mondta – a „fehér foltot” a kultú­rában, ahol egy hatékony gesztust lehet tenni, ahol működni lehet, ahonnan hiteles az üzenetünk. Bátorság is kell a kereséshez, de nem is művész az, aki nem keres. Vannak, akik bevállalják ezt az üzemmódot Magyarországon is, lehet még találkozni olyan művekkel, amelyek segítenek megváltoztatni a látásmódunkat. A Katona például bátor, politizálós színház. Vagy a Trafó, a maga ízlést formáló módján. A Vígben nekem ilyen bevállalós volt Bob Wilson 1914 című darabja, ilyenek Bodó Viktor, Mundruczó rendezései. Ezek az elit kultúra rejtett dimenziói, ahová az undergroundban zajló aktivitások nyomják az energiát, az igényeket. Ha egy közösség nem találja ki magát, marad az elnyomás mint a kontrollálatlan hatalom túlműködése. Ha belefásulunk az érdekeink képviseletébe, a konszenzus az lesz, hogy a hatalomnak mindent lehet. Nem egy nagy ötlet gyűlöletkeltéssel manipulálni a társadalmat, de hatékony, csakhogy – mint minden gonosz ötlet – hosszú távon fenntarthatatlan. Most, amikor úgy tűnik, hogy a szellemi elitet visszaszorítják oda, ahol a hetvenes években volt, az undergroundba, újabb lehetőségek nyílnak a társadalmi újragondolás, összefogás számára. Én sosem tudok elfeledkezni arról, hogy a hatalmon lévők ugyanolyan emberek, mint azok, akiket elnyomnak.

Neked ajánljuk