Lemez

Hazavitte, megsütötte

Anna Calvi: Hunter

  • - minek -
  • 2018. október 27.

Zene

A visszatekintéshez megvan már a kellő távlat, így nyugodtan leírhatjuk: Anna Calvi személyében egy erős, szuverén, minden tekintetben saját hanggal bíró előadó jelent meg, teljes alkotói fegyverzetben még az évtized elején.

A technikás és kreatív gitárjáték mellé operai tónusokban tobzódó énekhang társult, továbbá jól érzékelhető dalszerzői tehetség és kiváló előadói adottságok, amelyek nemcsak a stúdióban, de a színpadon is érvényesültek – elég megkérdezni azokat, akik jelen lehettek valamelyik (akár budapesti) élő fellépésén. A gyors egymásutánban megjelent két korai nagylemeze (Anna Calvi, 2011;  One Breath, 2013) után a harmadikra öt évet kellett várni, a hosszú vajúdás arra utal, hogy sok tekintetben megváltozott Calvi alkotói attitűdje. Ez leginkább a számok szövegében, a merész szerepjátékokban érhető tetten, a kulcs az erősebb személyesség, intimitás, a szexualitás sokkal nyíltabb megjelenítése és a gendertémákra való intenzív reflexió. Már a nyitószám (As a Man) is a nemi szerepekkel való játékra épül, mindez jellegzetes gitárpengetéssel kísérve, a nyolcvanas évek post new wave, power gitárpopját megidézve. A kulcsdalt, a Don’t Beat the Girl out of My Boyt hallva sokan emlegetik a feltűnő Bowie-allúziót, és itt tényleg egy kicsit visszarepülünk a kora hetvenes évekbe. Még Calvi elnyújtott rikoltása is szinte Mick Ronson gitárjátékát imitálja az Aladdin Sane albumról, és ő sem fukarkodik a virtuóz futamokkal. Ha már gitárjátékról szólunk, az Indies or Paradise-ban úgy „tekeri meg” hangszerét, olyan torzított hangokkal operál, amelyek korábban talán kevéssé voltak jellemzőek rá, de most kifejezetten jólesően vesszük ezt a nem is oly finom stiláris eltolódást. A Swimming Pool látszólag a régi Calvit hozza vissza: a folkos tónusban pengetett és énekelt felütéstől hirtelen jutunk el a dúsan hangszerelt zenedrámai fináléig. De ez is csak átkötés, az Alphával rögvest visszatalál a nyersen érzéki tónushoz és a széttorzított-absztrakt gitárszólókhoz. A Chain direkt rockos groove-ja és a búgó és minden korábbinál direktebb popdíva-vokál szinte lerántja az alkotót a színpadról közénk, a nyers valóságba. A Wish new wave diszkója hirtelen lendül át afféle idillbe, majd vissza döngölős punk-funkba, azt mutatva, hogy Anna Calvi meg is tud táncoltatni, ha akar. A Hunter tíz, rendre máshogy remek dala úgy mutat frissen szerzett önismeretből fakadó erőt, hogy a „régi” Calvi szenzibilitása és drámai gesztusai is tetten érhetők. Megtartja régi rajongóit, de képes meglepni és új irányokba is nyitni.

Domino, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.