Zene

A magyar politikacsinálók nem kis hányada Tom Clancy-junkie. Mindjárt kiderül, mire alapozzuk ezt a látszólag merész, ugyanakkor teljesen lényegtelen állítást.

Aki nem figyel nagyon, talán észre sem veszi, hogy vagy nyolc éve dolgozik egy társulat a Merlinben. A vendégjátékok között, az étteremtől nem messze, színházalapításra szánta el magát néhány helyben nevelt színész. Azóta dolgoznak. És mert valamiért úgy alakult, hogy nem ők a Merlin fő attrakciója, és nem lettek sztárok, csöpp lehetőségeiknek kiszolgáltatva teszik a dolgukat. Tehetséggel, türelemmel, de igazi, csak rájuk figyelő szellemi vezető, irány- vagy formaadó gondolat nélkül. Vagyis: kiszolgáltatva a vendégrendezőknek.

A londoni klubzenéket egyre mélyebben szövi át az ázsiai underground. Hogy mozgalomról lenne szó, azt tagadják a főszereplői - azt mondják, ahány klub, annyi szokás. Másban utaznak az indiaiak, mint a pakisztániak, másban a politikai agitátorok, mint a partylovasok és így tovább. Beszélhetünk inspirációról, beszélhetünk hangmintákról, beszélhetünk "élő hangzásról", ugyanoda lyukadunk ki: a kis sárga halacskák megették a nagy fehér cápákat, és nagyon jó, hogy így van. S hogy még jobb legyen, a Tilos az Á a színtér legjelesebbjeit az Almássy Téri Szabadidőközpontba telepíti, rendíthetetlen fedezete, a British Council támogatásával. A Salon Oriental sorozat első fejezetét a Transglobal Underground tette emlékezetessé, de húzós a januári ígéret, a Suns Of Arqa is.

Hasábjainkon viszonylag kevés szó esik a komolyzenéről, de talán épp most van itt az idő, hogy ezt pótoljuk. A Lyoni Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely most fejezte be magyarországi koncertsorozatát, Európa egyik legrangosabb szimfonikus zenekara, világhírű karmesterek és zeneszerzők fordulnak meg a háza táján.

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

én már csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára december, és akkor majd az egész évről, sok-sok world music, még annál is több; húzós év ez, tessék, megint pár különlegesség.

Az utóbbi húsz évben talán tíz-tizenöt koncert volt rám ilyen hatással. Elmúlt már három óra, mire hazaértem, próbáltam úgy csinálni, mintha folytatódni kéne, mintha minden a régiben, de nem sikerült nekem. Másnap azzal keltem, hogy meghallgassam az új lemezt, amit Amytől kaptam. Lefejtettem róla a celofánt, még a dalszövegekbe is belenéztem, de hogy kiemeljem a korongot, ahhoz már nem volt bátorságom. Valamikor azokkal a nőkkel lehettem így, akiket nem mertem megcsókolni, még ha akarták is. És itt most véget is érhetne e cikk, de nem fog, hanem az következik, amit megtudtam Amytől. Egy angyalról esik majd szó, nem egy elcsépelt műfaj, végül is szívesen folytatom.

Ne mondj semmit, mert se köpni, se nyelni nem tudnék.

Amerika újra csendes, már csak az üt néha zajt, amikor dől a kassza. De a valamirevaló filmek inkább a kistengerentúlról jönnek mostanában, a brit szigetekről. Legutóbb két angol lányt küldtek a kontinensre.

A Rhythm Music Magazine Afrika kaméleonjaként mutatta be Baaba Maalt, akinek a zenéjében találkozik a jang és a jin. Aki dicsőíti a falusi életmód hagyományait, miközben a technóba, a raggába, a hip-hopba merül, és kiáll a nők jogaiért. Akinek halk beszéde és vékony, macskaszerű alkata sebezhető benyomást kelt, de akiből színpadon a szentek eleganciája és emelkedettsége dől. Négy évvel ezelőtt, amikor először írtam Maalról, magam is elhasaltam: "az ő hangjába bújva emlékeztet a mindenhatóságára a jóisten". És azt hiszem, a szenegáli tradícióktól való elrugaszkodásában is inkább a teremtés igényére, mint a world music határszegéseire találtam. Maalnak egy "lakhatóbb" Afrika és egy "közérthetőbb" nyelv a vágya, amelyben "találkozik a múlt és a jövő, s amelyben úgy fér össze hagyomány és modernség, hogy egyik sem uralkodik a másikon".

Amikor az előadás előtt két nappal a Thália Színház titkárságán Amagacu Usio rendező-koreográfus hirtelen kirontott az interjúszobából, és az oldalsó tűzlépcsőhöz sietett, hogy rágyújtson egy cigarettára, megállapítottam: a japán táncművészek nem irigy emberek, bármikor készségesen kölcsönadják az öngyújtójukat. Amikor az előadás napján a színházi bejáratnál kommandósok állták utamat, mindehhez azt is hozzátettem, hogy a japán táncművészek nemcsak önzetlenek, hanem elővigyázatosak is, nem szeretik, ha fekete ruhadarabokat viselő, ám jeggyel nem rendelkező tömegek próbálnak bejutni az előadásukra.

Olykor gyanús, ezoterikus Édesvizekből is kiemelhető egy filter tea(könyv), telefonfülkében el(?)hagyott brosúra vár lapozásra, benne A pipa titka. Más se kell e, csak a pipa meg egy pohár tea, deresmára.

Magyar-angol nagyszótár; Országh László-Magay Tamás: Angol-magyar nagyszótár

Van az úgy, hogy elhal egy távoli rokon, az ember bele se gondol, néhány kellemetlen, nejlonruhákba izzadt vasárnapi zöldbableves és madártej emlékét talán jobb föl se idézni, csak kis görcs a gyomorban meg egy váratlan összeg, örökség. Ahhoz kevés, hogy adósságaink rendezéséhez akár hozzá is lássunk belőle, ahhoz képest meg, mi naponta cincog a zsebben, sok. Ugye olyan összeg meg nincs is, amiből megváltoztathatnád életed, ám e probléma nem is ide tartozik. Ilyenkor fogja a lét a lét foglya, és bemegy egy utazási irodába, befizet egy távoli, úgymond egzotikus útra szóló csoportos izére, a lehetőségek korlátozott volta miatt persze egymagának, hiszen a felebarátok cserbenhagyásához még villamosra sem muszáj szállni, az ilyesmit meg úgy is megértik, ha észreveszik - hiányunkat és a távolságot. Pár nap csendes rettegés, hogy kik között kell majd három hétig szociábilisen viselkedni. Oszt, uccu.