MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.
A Pestről vidéki színházba látogató fővárosi ficsúrt leginkább az lepheti meg, milyen tisztelettel közelíti meg közönsége a város, sőt a megye egyetlen színházát. Szokatlanul naggyal - úgy látszik, ez itt így szokás. A kérdés már csak az, mihez kezd ezzel a színház, melynek új direktora és régi tagjai nyilván maguk is érzik, hogy többek között ezért olyan nagyon más a főváros cinikus lüktetésétől távol - vagyis Kecskeméten - színházat csinálni. Ez a megelőlegezett szeretet éppen kihívás is lehetne: jó színházi ember biztosan belekalkulálja készülő előadásaiba.
Bodolay - rendező és frissen kinevezett igazgató - bele is kalkulálja. Megmondom, hogyan: visszaél vele. Egyszerűbben mondom meg: felméri, hogy a közönség nagy része akkor is tapsol, ha a fene fenét eszik, és ezért olyan igénytelenül, nívótlanul és fantáziátlanul dramatizálja az Új Zrínyiászt, hogy az páratlan a maga nemében. Szerencsére.
Manapság - miért pont manapság volna ez másképp - igazán helyénvalónak tűnik a szatíra műfaja. Politikában és egyebütt van min gúnyolódni bőven, dúl a hülyeség mindenfelé, feltételezem, ez alól Bács megye sem kivétel. Arról álmodozom, hogy egyszer csak egy város színháza a saját városáról fog szólni: biztos van a környéken mit megmutatni és kinevetni, csak úgy, játékosan, ahogy a színházhoz illik. Én, a messziről jött vendég csak néznék csodálkozva, min nevetnek, min sápadoznak olyan nagyon a helyi erők.
Jobb híján persze egy országos szatírába is belenyugodnék: ilyesmihez pedig tulajdonképpen kézenfekvő példa és támasz lehet Mikszáth keserű, mégis megbocsátó gúnyossága. Ha már átírják, Zrínyi feltámadhatna most is, de a feldolgozó inkább úgy dönt, hogy a történetet a millennium eredeti idejében tartja, hát az sem baj: úgy is éppen elég lehetőség lesz a pikírt áthallásra. Ha aztán a feldolgozó dalszövegeket is ír, és zenés-táncos betétekkel zsúfolja tele az előadást, azzal sincs semmi probléma; színpadon mindent lehet, csak oka legyen, vagy legalább kelleme; rendben, én készen állok az elidegenedésre is, ha ezt követeli a kritikai nézőpont.
A színpadra alkalmazók helyében azon azért elgondolkodtam volna, hogy a kisregénnyé összeálló anekdotafüzérből nehéz szerves színpadi művet és a művet mozgató karaktereket gyártani. Csupán azzal, hogy az egyes jeleneteket párbeszédes formára hozzák, az ezen kívül szükséges információt pedig elmondatják egy feltűnően rikkancsnak öltöztetett újságárussal, még nem jön létre az a masinéria, az a szál, az a feszültség, esetleg az a konfliktus, ami színházivá tesz egy előadást.
A végeredményt még az sem menti, hogy éppen a darab második előadását, a premier utáni estét volt szerencsém láthatni: másnaposan, fejfájósan persze senkinek sem öröm kiperdülni a reflektorfénybe. A színészek szemmel láthatóan - és érthetően - unatkozva ténferegnek a színpadon, felállnak, leülnek, aztán újra felállnak, kimennek, visszajönnek, ki tudja, miért. A fővárosi vendégművész, az új Zrínyi, Szilágyi Tibor élenjár az unatkozásban, talán egy rendezői instrukciót követ éppen.
A társulat tagjai tesznek-vesznek, sehonnan sehova jutnak, olcsó poénokat mondanak, laposan önironizálnak. Aztán jönnek a dalok: nóták, kuplék idéződnek fel meg a Sztárcsinálók: az előadás készítői feltalálták a visszaidegenítő songot. A közönség ugyanis egyedül ezektől villanyozódik fel egy kicsit, van ritmus, a szöveg úgyis érthetetlen (ha meg érthető, akkor felfoghatatlan), jönnek a sikktelen görlök, és a végén tapsot provokálnak. Aztán kínlódhatunk a következő dalig.
Ha a színészek nem háborítanának fel, sajnálnám őket: egy koncepciótlan, átgondolatlan, kitalálatlan, működésképtelen előadásban kénytelenek vergődni. Olcsó avantgardizmus keveredik a biztonságos vidám színpadi poénokkal (annyit emlegetem ezt a Vidám Színpadot elrettentő példaként, hogy egyszer elmegyek már, megnézem, milyenek), a nótás Brecht-betétekkel, a lapos, semmit nem jelentő politikai áthallásokkal és a jelentéktelen nagyotmondásokkal.
Bal Józsefet (az előző kecskeméti színiigazgatót) és társait rekordgyorsasággal utálta ki a városból a helyi önkormányzat. Ez az előadás az utána következő új seprő első hadmozdulata: gondolom, mindenki elégedett vele. Ha a közéleti szatíra ennyire kíméletes, az operettjeivel már nem lehet nagy baj. Más meg úgysem nagyon található a műsortervben. A bérletes előadások biztonságban lemennek, a közönség le van szarva, de nagyon, szegény Zrínyi pedig halott maradt. Ez itt csupán a pora.
Deutsch Andor
Rendezte: Bodolay Géza; dramaturg: Magyar Fruzsina; zene: Kocsák Tibor; jelmez: Kárpáti Enikő; díszlet: Mira János; szereplők: Szilágyi Tibor, Hegedűs Zoltán, Vitéz László, Õze Áron, Sinkó László és még sokan mások
