Amikor az előadás előtt két nappal a Thália Színház titkárságán Amagacu Usio rendező-koreográfus hirtelen kirontott az interjúszobából, és az oldalsó tűzlépcsőhöz sietett, hogy rágyújtson egy cigarettára, megállapítottam: a japán táncművészek nem irigy emberek, bármikor készségesen kölcsönadják az öngyújtójukat. Amikor az előadás napján a színházi bejáratnál kommandósok állták utamat, mindehhez azt is hozzátettem, hogy a japán táncművészek nemcsak önzetlenek, hanem elővigyázatosak is, nem szeretik, ha fekete ruhadarabokat viselő, ám jeggyel nem rendelkező tömegek próbálnak bejutni az előadásukra.
Aztán mikor az előadás előtt egy hang a hangszórókból utasításba adta, hogy mindenki azonnal kapcsolja ki a mobiltelefonját, zenélő kvarcóráját, és senki ne próbálkozzon fényképezéssel vagy bármiféle jeladással, arra gondoltam: a japán táncművészek kissé túlhajtják a dolgot, idejönnek Magyarországra, és regulázzák a színházszerető népeket.
De mindez egyik pillanatról a másikra teljesen érdektelenné válik, amikor elkezdődik az előadás. Pedig először csak egy üres színpadot lehet látni, középen Amagacu kopaszra borotvált, fehérre maszkírozott fejjel, fehér ruhában mozdulatlanul, méltóságteljesen térdel az üres színpadon, és olyan megmagyarázhatatlan erőt és nyugalmat áraszt magából, hogy a nézőtéren egy csapásra elül a legapróbb zaj is, a színháztermet pedig lassanként valami súlyos csend keríti hatalmába. A színpadon hatalmas fal, rajta egy víztükör vetített képe, Amagacu lassú, súlytalan, apró léptekkel megáll háttal a nézőknek, és egy kígyó alakú eszközzel hullámokat kelt életre a mozdulatlan vízfelszínen. Testéből valami az ürességbe áramlik, majd egy metszően mély, morajló űrbéli hang szilánkokra töri a csendet. Kezdetét veszi az előadás.
Aki üvegfalon keresztül, egy másik térből nézte volna végig az előadást, öt fehérre mázolt androgünt látott volna, amint lassított mozgással tesznek-vesznek a színpadon. Néha eltűnnek, aztán megint előjönnek, tojásokkal bíbelődnek, vízben dagonyáznak, furcsa kéztartással percekig álldogálnak, majd körbe-körbe járnak, miközben átszellemült arccal hol egymásra, hol a semmibe néznek. Egy kívülállónak azonnal feltűnt volna az is, hogy másfél órán keresztül egyfolytában pereg a homok és folyik a víz felülről, le a színpadra, de mindez nem elég, némelyik androgün még alájuk is áll, láthatóan szeret ott időzni. Egyikük egy fénylő tojást is felemel a vízsugárba, ettől a tojás hirtelen felrobban, mire fejvesztett rohangálás kezdődik a színpadon.
A nézőtérről mindez egészen másként hat. A Sankai Juku a látványnak, a zenének és a mozgásnak olyan különleges feszültségét sugározza, amiben nem sokszor van részünk egy színházi nézőtéren ülve. Olyan ereje van minden mozdulatnak és a mozdulatlanságnak, a zenének és a csendnek és a fénynek, amilyet talán az ősi rítusok kiváltságos résztvevői érezhettek a távoli múltban.
S ahogy a rítust egykoron nagyon pontos és szigorú szabályok határozták meg, ahol bármiféle esetlegesség és szubjektivitás ki volt zárva, úgy itt is érezni lehet, hogy minden mozdulat, tett pontos, kiszámított rend szerint halad, és nincs helye rutinnak, improvizációnak. A táncosok úgy mozognak, mintha minden léptüket, minden mozdulatukat örökkévaló, emberfeletti hatalom vezetné. Engedelmeskedve egy megváltoztathatatlan erőnek, lassan, végtelen nyugalommal, soha meg nem bontva a nagy, örök egyensúlyt. Érezni, hogy a színpadi tér minden pontjának különleges minősége, jelentősége, az idő minden pillanatának különleges értéke van, és hogy a színpadon ma este semmi sem keletkezik, ami nem jött volna már létre valahol a láthatatlanban.
Amagacu szimbólumai: a fentről végigfolyó víz és homok, a tojás, az inga, a víztükör és annak hullámai nem egyszerű tárgyi megnyilatkozásoknak, nem valamiféle ceremónia eszközeinek tűnnek, inkább afféle örök jelképeknek.
Azt mondják, a modern ember nem képes a létezést saját mélységében vizsgálni, kizárólag belső jelentésétől elválasztva, racionálisan. Számára a szimbólumok elsősorban tényeket, kézzelfogható formákat fejeznek ki. A mögöttes tartalmat, mélyebb jelentést kínosan suta és általában ostoba magyarázatokkal próbálja megközelíteni. Hosszasan fejtegeti, hogy minek mi a jelentése, mi mire utal, s szakkönyvet ír a témakörben.
Amagacu igazsága belülről jön, nincs szüksége hosszas fejtegetésekre. Másfél órát segített nekünk, hogy legalább ráérezzünk örök összefüggésekre. Persze ahogy hajdanán a rítusokat csak egy beavatott végezhette el, úgy egy ilyen produkcióra is csak a legnagyobbak képesek.
Kovács Róbert
