T´DOOR: Félrenyelni

publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ne mondj semmit, mert se köpni, se nyelni nem tudnék.

Régi evidenciatörténet

Van egy hármas-lehetőség is. Ez akkor a félrenyelés. És hogy mikor volt ez az akkor? A Lánchídon, na, mindegy, pont ott, és ahogy a MaNcs címoldalát megláttam.

Nem fogok belemenni a témába. Csak ennyit: láttam én már éjjeliőrt nappal... Láttam a Lánchidat felrobbantva, hallottam is, amikor robbant, és újabban elgondolkodom, hogy a délebbi polgárháborús népek (ez nem akar pontos kifejezés lenni, persze) a tévén mit produkálnak a szemünknek -na és, én ezt mind láttam. Sült és bomló birkaszag, dzsipekben tálalva. Az Alagútba nem lehetett volna betolni a Lánchidat, mert alig kétembernyi rés volt csak a torlasz és a mennyezeti ív között. És bent mi volt! Mármint annak, aki aknára nem lépett. Családtörténetet nem akarok mesélni, volt. Emlékszem lakásunk két felének átcserélődésére. Repült minden, anyámmal együtt, faltól falig, aztán a második "fal", a tűzfal eltűnt, a pianínóhoz úgy jártunk fel, hogy létrát támasztottunk a vasgerendának, de ez is régi evidenciatörténet már. A pianínótól jól látszott a romhíd fő, amint 1956-ban a Legf. Bír. épülete is, meglövöldözve már, csak amaz februáros évszak volt, ez őszi. A tömegek gesztenyéket rugdostak, vonultuk nyomán pörgött az avar barnán. Láttam azokat az újságokat is, sokáig dugdostuk őket apámékkal, láttam pár rendkívüli kiadást, és nemcsak papíron. Mások még többet láttak. Ebben nincs verseny.

Csak úgy mondom mégis. Félrenyeltem a "Tartsa meg magának" olvastán.

"Te, tudok egy helyet, ahova tuti ingyenbe lehet írni", mondtam a havernak, akivel hamarosan beszéltem. "Tisztára maga a függetlenség."

Nem beszéltük meg "a kérdést".

Mit lehet ezen megbeszélni.

Írom ennek a dolgozatnak ezt a második változatát, két rajzot eldobtam. Függetlenség. Az ember leggörcsösebb benső "csak-így-és-velem-nem-másképp"-jából (nyelvfilozóf kifejezés szinte) jön a legteljesebb, mámoros szabadságérzés, lásd megint Ottlik, az iskola után (pl.) a Lukács.

Dolgozol hét évet egy könyvön, szinte (kezd gyanús lenni nekem ez a szó!) senki nem szól rá egy mukkot se aztán, ha ketten nem mondták volna, ami meghaladja még várakozásaidat is, ha ezek ketten nem mondták volna ezt, hát mit éreznél?

Így viszont vigyorogsz, ahogy első napodra 14 órát alszol az algériai-párizsi szállóban, kinézel 11 óra felé, ott a MAURI TOURS irodafelirat szemközt, utazási, a táblán színes madárnép repdes. Vagy egyik kedvenc spanyol bringásod, Mauri nevét megtudod: Melchior. Az Olano meg: Abraham. Micsoda csuda népség!

Görcsösséged nem múlik el a félrenyeléssel, sem ezek sorozatával (mellőztetés és függetlenség, ahol a mellőztetés még enyhe szó; rég nincs a "hát ilyen van? hát ilyen lesz?", lásd háborús emlékek, például.

Fura volt, hogy ilyen hamar. Hét hónapig nem küldtem a MaNcsnak semmit, mert ismerem a bringások, némely lovak stb. életszabályait: rá kell pihenni. Ritkább, hogy a Pantani két nagy körversenyt nyert. Az Indurainnak épp a spanyol körverseny nem lehetett olyan fontos, vagy nem jött össze neki, spanyol ide, oda.

Láttam "egy csodálatos öreg lovat", épp Párizsban, a sprintet nyerte meg a Pris de l´Abbeyt, ráadásul, a legnagyobb európai sprintet. Nyolcévesen. Öreg fejjel lett sprinter a My Best Valentine. Jó, hát nekem a Lochsong volt "a szerelmem", ő ötévesen landolt ebbe a műfajba, két "abbét" nyert. Sosem volt hajlandó felparádézni (értsd: a verseny előtt a közönségnek majomkodni) a Lochsong, az angolok nem engedték el neki a parádét - emlékszünk? -, a nemes franciák igen, meg is hálálta.

Független lélek a Lochsong. (Már anyakanca.)

Most már én, függetlenségem okán, My Best Valentine-nal mit sem kezdek lelkemben, annyi azért sok lenne. Csak elmondtam.

Mindentől függetlenül azt éreztem, ahogy egyéb helyeken sprinteket fut "az én lovam" (a vénséges írógép), nem lehet halmozni a versenyeket, így maradtam el a MaNcstól. Mely egyre járt ide a ládámba, ez volt a kapcsolatunk. Mígnem egy nap mindentől függetlenül az jött, hogy küldtem egy cikket, rajzzal, majd megint egyet.

Fényes pillanatban reaktiváltam magam! A teljes függetlenség pillanataiban. Félrenyeltem, ahogy megláttam a lapot, így.

Nem viccelek. Már legalább ez a függetlenség maradjon, mondatják történelmi tapasztalataim. Melyek számosak. És hasonlóságokat kezdek érezni. Sejlenek, minimum.

Vissza is térek, ez függetlenségi nyilatkozatnak veendő, magánszférámba. Remélem, e hasábokon is (lesz rá módom). Például: a félrenyelés is micsoda. Családi örökség az anyai nagypapámtól. Ez maradt rám, romok közül kikapart bronz mackópár ("Bronzék", klub a Házi Koala Kártyabajnokságból, most épp rosszul állnak), ez maradt rám, meg egy láda, amivel Amerikát megjárta az Emőd nagyapa. Nem Amerikában születtünk (sem anyám, sem -naná! - én). Visszamenőleg nincsenek variációk.

Visszamenőleg csak okok vannak.

Én ettől a félrenyelési lehetőségtől mindig annyira rettegtem (ha a rák, a kitelepítés, egyebek nem lettek volna elegek 10-16 éves korom között), annyira, de annyira, hogy mikor "felléptem" (est, miegymás), a tartalom és a forma teljes egysége valósult meg: ugyanolyan fontos volt nekem, mit és hogyan mondok majd, mit csinálok, mint az, hogy mit csinálok, ha félrenyelek. Például egy teljesen egyéninek, függetlennek hitt (mert benső eredetű) monológ közepette. Bármily szerény az a monológ, csak kínos, ha elmegy a hangod, aztán kész.

Félrenyelés ellen nyugtatót vettem be. A félelem ellen, hogy félrenyelek. Erre ráittam (óhatatlan), ebből jött a... és a... és a... Belső függetlenségemből adódik: én szereplést, ha most ez a pár elígért dolog lepereg, nem vállalok többé. Mit fulladozzak?

A 14 óra alvás kedvéért beveszem a tablettámat, a magam vagy mások mulatságára nem veszem be. Magánemberként félrenyelhetek.

Erre jött ez a MaNcs-csal, hogy mégis nagyobb érvénnyel nyeltem félre a láttán. Nem is tudom, mit mondjak.

Függetlennek lenni is, ugye, mindentől függetlenül ilyen bonyolult, mert mégsem egészen mindentől független.

Ettől függetlenül, most már, ilyen visszavonult egyénre, ebben jól kipróbáltra, e hasábok mindvégig számíthatnak majd rám, a hangsúly ne a "vég" szón legyen; az aggályok felfüggeszthetetlenek. De csak lenyelem, s mint színpadi utasítás: "Félre."

1998. okt. 10.

publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...