A Rhythm Music Magazine Afrika kaméleonjaként mutatta be Baaba Maalt, akinek a zenéjében találkozik a jang és a jin. Aki dicsőíti a falusi életmód hagyományait, miközben a technóba, a raggába, a hip-hopba merül, és kiáll a nők jogaiért. Akinek halk beszéde és vékony, macskaszerű alkata sebezhető benyomást kelt, de akiből színpadon a szentek eleganciája és emelkedettsége dől. Négy évvel ezelőtt, amikor először írtam Maalról, magam is elhasaltam: "az ő hangjába bújva emlékeztet a mindenhatóságára a jóisten". És azt hiszem, a szenegáli tradícióktól való elrugaszkodásában is inkább a teremtés igényére, mint a world music határszegéseire találtam. Maalnak egy "lakhatóbb" Afrika és egy "közérthetőbb" nyelv a vágya, amelyben "találkozik a múlt és a jövő, s amelyben úgy fér össze hagyomány és modernség, hogy egyik sem uralkodik a másikon".
Maal az ötvenes évek második felében az észak-szenegáli Podor faluban született. Törzse, a fulani a kisebbségi pulaar nyelvet beszéli, mely a kulturális élet centrumában, a Wolof dominanciájú Dakarban éppoly idegennek számított, mint a népszerű mbalax stílustól eltérő, a reggae-hez közelítő yela. Érvényesülését az is megnehezítette, hogy nem a griot-k, a történetmondók és zenészek kasztjába született (édesanyja "amatőr" énekesnő volt, édesapja a muzulmánokat imára szólító müezzin). Nagyon-nagyon ki kellett hát emelkednie tanulótársai közül, hogy ösztöndíjat kaphasson Dakarba, illetve onnan Párizsba.
Dakarban előbb a népes (mintegy hatvan muzsikust és táncost számláló) Lasli Fouta társulathoz szegődött, majd összehozott egy kis együttest, azzal járta Nyugat-Afrikát. Mansour Seck, a vak énekes-gitáros már akkoriban hozzá tartozott, őt - a kávézókban keresett pénzéből - maga után csalta Párizsba is. 1984-ben együtt vették fel első - még szigorúan tradicionális - anyagukat, mely Szenegálban kazettán, Európában ´89-től CD-n is terjedt Djam Leelii címmel; aztán Párizsból hazatérve 1985-ben megalakították a - mai napig működő - Daande Lenolt. Erre figyelt fel a producer Ibrahima Sylla, akinek komoly szerepe volt Salif Keita befuttatásában, Maalból azonban két legkevésbé emlékezetes albumát sikerült kiszippantania (Wango, Taara) - azóta is feszélyezik azok az olcsó, európai szintihangok. Még szerencse, hogy kontrázhatott a Baayóval - a Mango lemeztársaság kimondottan akusztikus felvételeket kért. Ez a lemez szintézise mindannak, ami Maliban, Mauritániában, Elefántcsontparton és Szenegálban rátapadt - olyan könnyedén vették fel két nap alatt Londonban, mintha csak úgy Podorban pengettek volna a tornácon. 1991-et írta a naptár, és egészen pontosan lehetett sejteni, hogy ebben az évtizedben Maal újragondoltatja velünk, amit Youssou N´ Dourtól, Mory Kantétől és Keitától Nyugat-Afrikáról tanultunk. Zsákutcáival és vargabetűivel is.
A Lam Toróban történetesen kevesebb örömét lelte, az volt a benyomása, hogy angol és amerikai kollégái addig szöszöltek a szalaggal, amíg a Daande Lenol el nem vesztette önazonosságát. Bizonyára igaza volt - Szenegálban egyébként hazai keveréssel került forgalomba -, de hogy én vagy két számtól (Yela, Danibe) azóta is padlót fogok, az megint tény. Aztán ´94-ben a Firin´ in Fouta következett, erre reflektált az említett RMM-riport, melyben a múlt és a jövő, a yela és a techno - Maal kedvére való - összefonódása szóba került.
Így aztán nem lepett meg, hogy a nyári megjelenésű Nomad Soul a Firin´ in Fouta útján lépett tovább, mégsem mondom, hogy nem csalódtam kicsit. Hogy úgy mondjam, ez most nekem nem az isten hangja - nem borzong a hátam, még beszélni is tudok közben -, mindössze egy zseniális énekesé. Aki legfeljebb a király.
Ebből a közel hetven percből tizenöttől megválnék a szívem szerint, azokban túl sok a komfort, a globalitás nekem. Amúgy nincs mese: ha összeadom az elektronikus tánczenét, Szenegál örökségét és 1998-at, ez az etalon. Hát így. Már csak a Lam Lam című dal különös ambientkalandját kell megemlítenem, amelyben Howie B és Brian Eno a partnerei. Aztán vissza a lemezjátszóhoz - előbb a Baayo, aztán a Lam Toro... és a csend közben.
Marton László Távolodó
