Zene

forrást most elkerüljük, az alábbi négy lemez a legvadabb multikulturalizmus jegyében készült. Kezdetben adódnak bökkenők is, de aztán csodásan alakul…

„1981-ben alakult újjá a zenekar, és eleinte még úgy volt, hogy nem is King Crimson, hanem Discipline lesz. Végül aztán az a visszatérő album címe lett, a zenekarnév pedig megmaradt” – mesélte nemrég Tony Levin basszusgitáros a Narancsnak („Nem álldogálunk egy helyben”, 2018. június 21.), és kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek elején a gitáros főnökön, Robert Fripp személyén kívül semmi nem emlékeztethette a rajongókat az 1975-ben megszűnt együttesre.

Úgy tűnik, a magyar nyelvű operajátszás mostanában kezd újra valamelyest teret hódítani magának, s ez egyszerre természetes és üdvözlendő folyamat. Lassanként levonható ugyanis az elmúlt pár évtized tanulsága: az eredeti nyelven való operajátszás kizárólagossága felhalmoz egyfajta értelmi és érzelmi deficitet itthon – és bizony a nagyvilágban is. Merthogy a nem anyanyelvű éneklés akaratlanul is el-elszakad a szövegtől (és pláne a szövegérthetőség kötelmétől), a közönség pedig jobbadán arra kényszerül, hogy folyamatosan megossza a figyelmét a színpad és a feliratozás között.

Zene füleinknek.

A zenerajongó író nem csak zenei válogatást nyújt, de mesél is hozzá.

A Budapest Park szigorú menetrendje szerint pontban 20 órakor csaptak a húrok közé első önálló magyarországi fellépésükön a stoner rock kaliforniai nagyágyúi.

Negyedszázad elteltével érthető módon támadt fel a kilencvenes évek iránti nosztalgia, megidézésére pedig kevés jobb médium akad, mint a legendás idők szellemét későbbi munkáiba is átmentő Massive Attack.

Nem sok olyan előadót ismerünk, aki a késői korszakában is releváns alkotó maradt – Nick Cave ezen kevesek egyike. Rossz lemezt nem hallottunk tőle, de még közepeset sem, és koncertzenészként is ott van a legnagyobbak között.

Joyce DiDonato nem énekel. Énekelni sokan tudnak. Ő sugározza a hangot, a teste adóvevő.