Az oly sokszor lekicsinyelt, megmosolygott, sőt kiröhögött operai vak- és töltelékszövegekről tehát kiderült, hogy a megértésük mégiscsak nélkülözhetetlen a teljes élményhez. Ez a felismerés persze nem törli el a mostanra kialakult főszabályt, de azért ifjúsági közönségnek játszva, vígoperák, no meg úgymond népoperai produkciók esetén szerencsésebbnek bizonyulhat az anyanyelvi előadásmód választása.
A szegedi Dóm térre épp ilyen népoperai jellegű bemutatók kívánkoznak, s ezért helyes döntésnek tetszett, hogy a Rigoletto most Blum Tamás klasszikus magyar szövegével hangzott fel. Ezzel a fentebb körvonalazott nyelvi-megértési problematika természetesen nem tűnt el, mindössze más szinten fogalmazódott újra. Vagyis a kérdés immáron az volt: vajon mennyire viseli el a 2018-as, a szöveget váratlanul megértő közönség a szöveg egyes erősen patinásodott vagy épp mára naivnak és komikusnak ható fordulatait? Elvégre annak sok eleme (pl. „az asszony ingatag”) nemhogy az 1950-es évekből, hanem egyenesen az 1850-es évtizedből, Nádaskay Lajos legelső magyarításából való. Nos, a válasz pozitív: a magyar szöveg összességében jól működött, s ezúttal feliratozás nélkül is kialakult a megértés légköre – még ha ez a megértés olykor ironikus mosollyal párosult is.
Tartok tőle, hogy árulkodó ez a hosszas bevezető barangolás a nyelvcsapáson. Valóban, a szegedi Rigoletto legérdekesebb mozzanata sajnos a magyar szöveg volt. Nem mintha csalódnunk kellett volna a vezénylő Pál Tamás biztos kezében és műismeretében vagy az énekesek tehetségében és elkötelezettségében! Csakhogy június utolsó estéjén valamiképp hiányzott a kellő feszültség a levegőből, aminek következtében a Rigoletto leltári állománya hiánytalannak bizonyult ugyan, ám teljes szívvel mégsem állítanám, hogy a kifejezés eszményállító értelmében megszólalt volna a mű.
Ebben a fő felelősség, a megelőző napok időjárási viszontagságain túl, okvetlenül Harangozó Gyula rendezését illeti, melyről szólván a kritikus kénytelen leírni az ilyenkor rendszerint elhallgatott alapkérdést: vajon miért rendez operát Harangozó Gyula? Erre ugyanis a Dóm téri Rigoletto egész estés nagyszínpadi alibizése nem kínál érdemi választ. Amit ebben a Rigolettóban láthatott a közönség, az leginkább a horror vacui fogalmával írható le: volt itt minden, hogy így-úgy kitakarja a semmit. Kocsizás, röhejesen mainak szánt mozdulatsorok, Náray Tamás komoly szereptévesztésről árulkodó ruhakölteményei… Tüzetes darabelemzésnek viszont nem sok nyoma volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a hercegi bulit partiállati túlpörgéssel kommandírozó címszereplőről nem igazán derült ki, hogy voltaképpen kicsoda is, mármint túl azon, hogy itt most nem púpos. Nem túlzás, e sorok írója mindössze egyetlen megjegyezhető pillanatot tudott fel- és megjegyezni e rendezésből: amikor a bemutatkozó orgyilkos az őt névjegy gyanánt jellemző csellószólót maga is elhúzza a kardjával.
Pedig a főszereplőkben érezhetően és tudhatóan ott volt a lehetőség egy érvényes és formátumos Rigoletto-előadás megteremtésére. A címszerepet éneklő Ludovik Kendi (képünkön) például magvasan és kulturáltan, bár olykor az optimálisnál szűkebb lélegzettel formálta szólamát, s mindahányszor megszabadult a céltalan, de kényszeres túlmozgás kötelmétől, a figurához is rendre egészen közel jutott. László Boldizsárnak fekszik a Mantovai herceg szólama, valósággal dőlt is belőle az olaszos tenorhang, kár, hogy a második felvonásbeli áriában, majd utóbb is akadt egy-egy elcsuklása. Keszei Bori pedig még a kedvezőtlen körülmények dacára is felmutatott egy érvényes, Verdi-féle angyalalakot, s a Gilda alakja körül körvonalazódó poézis méltatása okvetlenül fontosabb kritikusi feladat, mint egy-egy kevésbé imponáló csúcshang szigorú körülsatírozása. Korrekt és ambiciózus munka Kiss András Sparafuciléje is, viszont mélyen zavarba ejtő és félrenézésre késztető Kalmár Magda felléptetése Giovanna kicsi, de azért mégiscsak intakt énekhangot igénylő szerepében.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, június 30.
