A Smiths 1987-es feloszlása után Johnny Marr gitáros sokáig nem rukkolt elő saját cuccal, és nem szállt be semmilyen zenekarba, legalábbis egy jó darabig. Később aztán egy-egy lemez, illetve turné erejéig tagja lett a Modest Mouse-nak, majd a The Cribsnek is, de leginkább a vendégszereplései kapcsán hallottunk róla. Álljon itt egypár nagyon fontos név: The The, Oasis, The Cult, Pharrell Williams, Pet Shop Boys, Beck, Bryan Ferry, Hans Zimmer. Ebből is látszik, hogy Marr zenei világa milyen széles skálán mozog, de azért az egyáltalán nem meglepő, hogy a szólókarrierjében a Smithstől nem éppen távol eső gitárpop dominál. 2003-ban már kiadott egy albumot Johnny Marr + The Healers címmel, de az első igazi szólólemezre (The Messenger) 2013-ig kellett várni. A művész aztán alaposan belelendült: 2014-ben már jött is a folytatás, a Playland, tele erősebbnél erősebb dalokkal. Közben megírta az önéletrajzát (amit még a gimnáziumi angoltanára is megdicsért), és aztán elkészült a Call the Comet dalaival. Az előző két munka csapásvonalán járunk, a különbség talán annyi, hogy valamivel több most a new wave-es elektronika. Marr szereti a monumentális hangzást, és ezt egyből bizonyítja az enyhén AOR-os nyitódalban, a Rise-ban. Néha vissza-visszaköszön a Smiths (például a Hi Hellóban vagy a Day in Day Outban), a kicsit glames, kicsit britpopos Hey Angelben mintha visszafele gitározna, a New Dominions és a My Eternal egyaránt Gary Numanre emlékeztet, a húzódal pedig a Tracers, amit olyan századfordulós sci-fi szerzők ihlettek, mint H. G. Wells. Panaszra ezúttal sincs okunk, egyedül talán azt róhatjuk fel, hogy kicsit túl sok a majdnem egyórás játékidő, illetve hogy a Playlanden egy hajszálnyival jobb volt a dalszerzői teljesítmény. De attól még ez az 54 éves, Tory-gyűlölő, vegetáriánus maratonfutó ManCity-drukker (aki a mai napig a gimnáziumi szerelmével él) ugyanolyan kultikus figura marad, mint amilyen eddig is volt.
Warner Bros, 2018
