forrást most elkerüljük, az alábbi négy lemez a legvadabb multikulturalizmus jegyében készült. Kezdetben adódnak bökkenők is, de aztán csodásan alakul…

Koum Tara: Koum Tara A zongorista Karim Maurice azzal az ambícióval alkotta meg Koum Tara nevű projektjét, hogy közös nevezőre hozza az algériai tánczenét, a jazzt, egy klasszikus vonósnégyest és az elektronikát. Ennyi akár elég is lehetne ahhoz, hogy az ember továbblapozzon, de hát, ugye, minél „lehetetlenebb” egy vállalkozás, annál több figyelmet érdemel. Úgyhogy nekiültem. És láss csodát, az első számra (Alik Belana) egyből ráharaptam. Rögtön kitűnt, hogy Sid Ahmed Belksier a legsármosabb chaábi énekesek közül való, a vonósok pompásan húzták alatta, Karim pedig azzal az ízes-rumbás felhanggal zongorázott, mint Maurice El Médioni a Café Oran albumán. Sőt. Egy másik klasszikus, Dahmane El Harrachi Ya Rayah című darabja is beugrott. Na tessék! – csettintettem elégedetten, de aztán alábbhagyott a lelkesedés. A kilencperces címadó számba ugyanis bekavart egy szörnyű szintetizátor, mely nemcsak a jazzrock kínosabb emlékeit idézte, de tévútra terelte szegény vonósokat is. Innentől aztán ez a kettősség uralta az albumot és az érzéseimet egyaránt. Hachemi Gueriouabi örökzöldje, a Ya Kalek Lechia simán levett a lábamról, az albumot záró Tloumouni azonban nem úszhatná meg giccsadó nélkül. (Odradek Records, 2018)

The Turbans: The Turbans A turbánok kollektívájának török, bolgár, izraeli, iráni, görög, spanyol és angol zenészek a tagjai, 2009-ben álltak össze, miután a gitáros Oshan Mahony és a hegedűs Darius Luke Thompson találkozott Nepálban. A főhadiszállásuk London lett, de szinte állandóan úton voltak, így érdemelték ki „a világ legcigányabb bandája” titulust. Ami a bemutatkozó lemezükre került, az is a turnék során kerekedett ki azon zenészekkel, akik a bandához csapódtak az elmúlt három évben. Mint hallható, fő csapásirányként a mindenséget lőtték be, de csomópontjaikat a Balkánhoz és a Közel-Kelethez kötötték. A csapdákat elkerülték, könnyedén emelkedtek felül a (stiláris és nyelvi) határokon, legfeljebb a flamencóról pattantak vissza, a marokkói gnawa nem jelentett akadályt. Jól hallható az is, hogy a csapat majd’ szétrobbant az energiától, s ezen bizonyára az is lendített, hogy a hangmérnökguru, Jerry Boys keverte ilyen naturálissá a bemutatkozó albumát. Erre mondják, hogy látni kéne élőben! (Six Degrees, 2018)

Arat Kilo, Mamani Keïta, Mike Ladd: Visions of Selam A tíz éve alakult francia Arat Kilo együttes az etióp jazz aranykorának igézetében alkot, és most Mamani Keïta mali dívával és Mike Ladd amerikai rapperrel turbózta fel a veretes hagyományt. A Visions of Selam album éppen úgy szól, mintha a hetvenes évek elején, Addisz-Abebában vették volna fel, de amit a két énekes hozzátesz, attól hipermodernné válik ez az időutazás. Már az első pillanatban magával ragad, és aztán úgy megpörget, hogy beleszédülve azt halljuk: Európa, Afrika és Amerika egyre megy, ez a mi világunk. És ezt most, ugye, nem kell kommentálni… Maradjunk ennyiben: ez itt a csúcs, megéri felkapaszkodni! (Accords Croisés, 2018)

Amsterdam Klezmer Band & Söndörgő: Szikra A népszerű holland klezmeregyüttes és a szent­endrei tamburabanda közös munkájáról ez a hír terjedt el nálunk: „Szinte példátlan, hogy egy ilyen rangos zenekar ilyen mélységű együttműködésre kérjen egy magyar zenekart”. És ez tényleg így van. Magyar zenekarral valóban nem dolgozott az AKB, de a rend kedvéért tegyük hozzá: a rang és a mélység nem az amszterdami bandáé. Ettől persze nem csökkennek érdemei, hiszen neki köszönhető, hogy huszonkét éve azon az égtájon is felütötte fejét a klezmer. És addig hódított az utcákon, a kocsmákban és a zsidó lakomákban, míg az AKB a színtér egyik legnépszerűbb portékájává nem vált. Vadságát és elragadtatottságát a Balkan Beat és a Russen Disco iránti nyitottsággal fokozta, de hiába művelt emlékezetes bulizenét, az a „szikra” hiányzott belőle, amivel a műfaj legjei közt is észrevétette volna magát. Ez a „szikra” a Söndörgőben élből megvolt. Különben nem képezhetett volna önálló fejezetet a Balkán zenéjében, nem merülhetett volna alá a legmélyebb bugyraiba, és nem hasíthatna „tamburakéta”-ként. Más kérdés, hogy ami a két társaság kollaborációját illeti, abban a klezmerben otthonosabb amszterdami lehetett a kezdeményező. Olyannyira, hogy én a Szikrát inkább egy különleges AKB-albumnak, mintsem egy igazán közös produktumnak hallom. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Söndörgőnek alárendelt szerep jutott, hanem azt, hogy kirívó virtuozitásával és rögtönzéseivel – egyszóval a maga szikrájával – hozzásegítette az Amsterdam Klezmer Bandet eddigi legjobb dobásához. (Vetnasi Records, 2018)