Persze ha a tagságot nézzük, Frippet leszámítva már a King Crimson első (szakértők szerint első és második) korszakában is csak jöttek-mentek az emberek, ennek ellenére az 1969 és 1974 között megjelent hét nagylemezüket általában a progresszív rock skatulyába gyömöszölik. De a nyolcvanas évektől kezdve Levin és főleg az új gitáros-énekes, Adrian Belew belépésével egy másik King Crimson született, és nem csak a zene miatt; a korábban Zappával, Bowie-val és a Talking Headsszel muzsikáló Belew első osztályú zenebohócként és showmanként arról is gondoskodott, hogy még véletlenül se jusson senki eszébe az addigra már szitokszóvá vált progresszív rock kifejezés egy King Crimson-koncerten. (Persze ekkor már a háttérbe húzódó, leginkább könyvelőre emlékeztető Robert Frippről sem gondolhattuk, hogy 1969-ben hosszú hajjal és hatalmas barkóval állt színpadra a Rolling Stones előtt.)
Ez most úgy jön ide, hogy a King Crimson két korábbi magyarországi fellépése (1996-ban és 2003-ban) egy-egy olyan új lemez megjelenéséhez kapcsolódott, amelyen Adrian Belew énekelt, és neki köszönhetően – noha a lényeg továbbra is a zenei élmény maradt – a koreográfia inkább rockkoncertre emlékeztetett.
Csakhogy mostanában egészen más kaland egy King Crimson-koncert, mint 15 évvel ezelőtt. Ahogy Tony Levin is elmondta nekünk, olyanok, mint egy klasszikus zenekar, „nyolcan a színpadon, mindannyian öltönyben”. Ráadásul 2003 óta új lemezük sem jelent meg, így mostani fellépésük előtt legfeljebb az tűnt az „újdonság varázsának”, hogy három dobossal érkeztek.
De kit izgat az újdonság varázsa egy lassan 50 éves zenekar esetében? Általában senkit, de a King Crimson ennél bonyolultabb eset. Valószínűleg ők maguk szégyellenék a legjobban, ha úgy játszanák el a számaikat, ahogyan évtizedekkel ezelőtt megismertük azokat.
Nem is lepett meg senkit a szokatlan színpadkép az előtérben elhelyezett három dobfelszereléssel. A legtöbben arra számítottunk, hogy a koncertet főleg a ritmusok uralják, bár nagyon bíztunk benne, hogy a dobosok, Pat Mastelotto, Gavin Harrison és Jeremy Stacey nem fogják szétverni a számokat. De ahogy elkezdődött a program a Larks’ Tongue in Aspic első részével, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz itt semmiféle szétverés, sőt a dobosoknak még annál is sokkal izgalmasabb feladatuk van, mint hozni az egyébként igen bonyolult ritmusokat. Egyenként és együttesen is lenyűgözőek voltak mindhárman, ahogy az ismert dalokhoz hozzátették a magukét, ahogy megmutatták, hogy a jó dobos még arra is képes, hogy megénekeltesse hangszerét. Ugyan ők voltak a frontemberek, de mögöttük ott állt Jakko Jakszyk, a zenekar énekes-gitárosa, szólózni pedig leginkább a szaxofonos-fuvolás Mel Collins szólózott, aki 1970-ben, a Lizard című lemez idején csatlakozott először Robert Fripphez. (Alig hittünk a fülünknek, hogy egyszer még a magyar himnusz dallamát is beleszőtte fuvolajátékába.) A mostani felállás további érdekessége volt, hogy mellotronon és egyéb billentyűs hangszereken egy korábbi dobos, Bill Rieflin játszott.
A dobosok mellett elsősorban Tony Levin színpadi jelenléte volt erős, bár még így sem lehetett kétségünk afelől, hogy a King Crimson titkának a kulcsa kizárólag a 73 éves Robert Fripp kezében van, aki szokásához híven szerényen, a színpad szélén ülve, fejhallgatóval a fején gitározgatott, miközben úgy figyelte a többieket, ahogy egy bölcs órásmester az idő múlását. Néha el is mosolyodott.
A kétrészes, mintegy háromórás koncerten a progresszív rockéra darabjai (pontosabban, azok 2018-as változatai) voltak túlsúlyban. Frippék olyan klasszikusokat is eljátszottak, mint a Red, az Island, a Cirkus, a Starless, a Lizard, sőt egy kivételével az 1969-os In the Court of the Crimson King című lemez összes dalát is meghallgathattuk – a két korábbi King Crimson-fellépést is beleértve sem túlzás, hogy sokan több mint negyven éve vártak erre.
Két ráadás után onnan tudhattuk, hogy biztosan vége a koncertnek, hogy Tony Levin – szokásához híven – előkapta a fényképezőgépét, hogy lefotózzon bennünket, nézőket. Ezzel azt is jelezte, hogy a koncert alatt érvényes és mindenkire vonatkozó fotózási tilalom is véget ért.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 29.
