Nem új rendezésben és nem Rost Andrea címszereplésével, de azért a múlt pénteken mégiscsak sor került a Salome margitszigeti előadására. Mostoha időjárási körülmények közepette került színre Szikora János 1989-es operaházi rendezésének ún. újragondolt változata, amely „a szabadtéri színház adottságait kihasználva” jutott a takarókba burkolózó vagy fegyelmezetten didergő közönség elé. A nyilvánvaló felülfogalmazás nagyjából egy tévéfal hozzáadását jelentette: Csikós Attila díszletei mögé fölállítva, az előadás túlnyomó részében képernyőjén sivataganimációt mutatva. Újragondolt helyett persze alighanem indokoltabb lenne elhasználtat említeni, ugyanis mára és a Margitszigetre kitelepítve csak igen kevés maradt Szikora legelső és tán legsikerültebb operaházi rendezéséből. A körvonalak azért felismerhetőek maradtak, s ennyi szabadtéren elégnek szokott bizonyulni, ha a főszereplők kitesznek magukért és az előadásért. A török szoprán, Sera Gösch például erősen igyekezett, s még némi vetkőzést is vállalt a címszerepért, amelyet hitelesen hisztérikus kamaszlánynak mutatott. Salome szólamát hullámzó színvonalon, ám mindvégig ambiciózusan teljesítette, s közben akaratlanul igazolta sokak csendes vélelmét is, miszerint Rost Andrea sokkalta bölcsebben döntött akkor, amikor lemondta, mint amikor elvállalta a keleti hercegnő szerepét. Amúgy az este inkább a férfiaké volt: a kiállásban is robusztusnak ható fiatal Szemerédy Károlyé (Jochanaan) és főleg az operaházi Saloméból, de a Budapesti Wagner-napokról is ismerős Gerhard Siegelé, aki a szerephagyománynak tökéletesen megfelelő, hangban is paranoid Heródest formált meg. A szeles időjárás, no meg a hangosítás nem kedvezett Richard Straussnak, de az operaházi zenekar Kocsár Balázs irányítása alatt összességében megbízható emlékeztetőt kínált a Salome ismerői számára.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 22.
