Koncert

Beütött

Queens of the Stone Age

Zene

A Budapest Park szigorú menetrendje szerint pontban 20 órakor csaptak a húrok közé első önálló magyarországi fellépésükön a stoner rock kaliforniai nagyágyúi.

A koncert első harmadában volt némi hiányérzetem: a teljes világosságban nem igazán érvényesült az egyébként kiváló fénytechnika, az akkor még szellős sorokból ítélve mintha a rajongók egy része lekéste volna a nyitányt, és bár jól szóltak a két legutóbbi album, a sötét ...Like Clockwork és a poposabb Villains dalai is, a nullás évek slágereihez hasonló darabot ezekről nem sikerült elővezetni. A könnyen irritálható énekes-gitáros frontember, Josh Homme ráadásul kiszúrt magának valakit a közönségből, és válogatott szidalmakban részesítette a szerencsést. (A helyszínen nem derült ki, de a fórumok tanúsága szerint egy „Kick me in the face!” feliratú táblát lehetett felfedezni az első sorokban, utalva arra a decemberi esetre, amikor Homme épp ezt tette egy fotóssal.)

Budapesten szerencsére csak a hajlékony LED-oszlopok találkoztak a frontember lábfejével, az este előrehaladtával egyre gyakrabban. Számomra akkor indult be az egész, amikor a bemutatkozó albumról játszott You Can’t Quit Me Baby végén felpörgették az elszállós gitárszólót. Ezt egyből megfejelték a No One Knowsszal, és onnantól nagyjából hibátlan volt az előadás. Homme meglepően hamar túltette magát az incidensen (vélhetően nem függetlenül attól, hogy saját elmondása szerint varázsgombát fogyasztott a fellépés előtt), és a koncert második felében a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta még az új album kevésbé táncolható számait, a Domesticated Animalst vagy a Villains of Circumstance-et is. Az életmű vitathatatlan csúcsának számító Songs for the Deafről remek választás volt a Hangin’ Tree, a Make It wit Chu elnyújtott közös éneklésbe torkollott, a végén pedig gyors egymásutánban lenyomták a három leginkább „pogózható” slágerüket, a Little Sistert, a Sick Sick Sicket és a Go with the Flow-t. A ráadás zárásaként pedig szabályosan földbe döngöltek a Song for the Deaddel.

Az élményből talán csak az vont le valamennyit, hogy a Queens of the Stone Age élőben sem veti le one man show jellegét. A már a The Mars Voltában is remeklő Jon Theodore dobos ugyan kapott egy hosszabb szólót, de különben instrumentálisan is Homme vitte a prímet, az meg fel sem merült, hogy a többiek – akiket Homme csak „a zenekaromként” mutatott be – szóljanak a közönséghez. De adjuk meg az egónak is, ami jár, a QOTSA voltos és szigetes fellépése után ezzel a több mint kétórás produkcióval bizonyította igazán, miért sorolják fénykorán túl is a legjobb koncertzenekarok közé.

Budapest Park, június 21.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.