A koncert első harmadában volt némi hiányérzetem: a teljes világosságban nem igazán érvényesült az egyébként kiváló fénytechnika, az akkor még szellős sorokból ítélve mintha a rajongók egy része lekéste volna a nyitányt, és bár jól szóltak a két legutóbbi album, a sötét ...Like Clockwork és a poposabb Villains dalai is, a nullás évek slágereihez hasonló darabot ezekről nem sikerült elővezetni. A könnyen irritálható énekes-gitáros frontember, Josh Homme ráadásul kiszúrt magának valakit a közönségből, és válogatott szidalmakban részesítette a szerencsést. (A helyszínen nem derült ki, de a fórumok tanúsága szerint egy „Kick me in the face!” feliratú táblát lehetett felfedezni az első sorokban, utalva arra a decemberi esetre, amikor Homme épp ezt tette egy fotóssal.)
Budapesten szerencsére csak a hajlékony LED-oszlopok találkoztak a frontember lábfejével, az este előrehaladtával egyre gyakrabban. Számomra akkor indult be az egész, amikor a bemutatkozó albumról játszott You Can’t Quit Me Baby végén felpörgették az elszállós gitárszólót. Ezt egyből megfejelték a No One Knowsszal, és onnantól nagyjából hibátlan volt az előadás. Homme meglepően hamar túltette magát az incidensen (vélhetően nem függetlenül attól, hogy saját elmondása szerint varázsgombát fogyasztott a fellépés előtt), és a koncert második felében a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta még az új album kevésbé táncolható számait, a Domesticated Animalst vagy a Villains of Circumstance-et is. Az életmű vitathatatlan csúcsának számító Songs for the Deafről remek választás volt a Hangin’ Tree, a Make It wit Chu elnyújtott közös éneklésbe torkollott, a végén pedig gyors egymásutánban lenyomták a három leginkább „pogózható” slágerüket, a Little Sistert, a Sick Sick Sicket és a Go with the Flow-t. A ráadás zárásaként pedig szabályosan földbe döngöltek a Song for the Deaddel.
Az élményből talán csak az vont le valamennyit, hogy a Queens of the Stone Age élőben sem veti le one man show jellegét. A már a The Mars Voltában is remeklő Jon Theodore dobos ugyan kapott egy hosszabb szólót, de különben instrumentálisan is Homme vitte a prímet, az meg fel sem merült, hogy a többiek – akiket Homme csak „a zenekaromként” mutatott be – szóljanak a közönséghez. De adjuk meg az egónak is, ami jár, a QOTSA voltos és szigetes fellépése után ezzel a több mint kétórás produkcióval bizonyította igazán, miért sorolják fénykorán túl is a legjobb koncertzenekarok közé.
Budapest Park, június 21.
