Zene

Fura egy műfaj a thrash metal: nagyjából egyenlő - elérhetetlen - magasságokban trónol néhány elképesztően nagy név, legfelül a Slayer, majd a Kreator, a Destruction, a Sodom, a Testament - és a San Franciscó-i Exodus. A középszer pedig egész egyszerűen nem látható a thrashben - az ilyen stílusú bandák egy ideje már nem tudnak valódi áttörést elérni, csak akkor, ha valami merőben újat nyújtanak, mint a Sepultura a törzsi beütésével, vagy a neo-thrash műfaj naprakészebb zászlóvivője, a Machine Head.

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat.

A magyar film megkésett nagy pillanata volt, amikor Schütz Ila, tán utolsó filmszerepében, alaposan betépett a háziak által hanyagul elöl hagyott, süteménynek nézett space cake-től. A váratlanul megmámorosodott takarítónő jó időben és jó helyen elsütött kabarétréfa volt, amelyre - ritka, de van ez így - pont annyi volt bízva, amennyit egy ilyen poén elbír. Az arányérzékből ily módon jól vizsgázó Valami Amerikával ellentétben Frank Oz másfél órásra duzzasztja a takarítónős geget: az ő filmjében egy váliumos üvegcse jár kézről kézre egy temetésre összegyűlt társaság soraiban, melyben nyugtatók helyett épp ellentétes élettani hatással bíró bogyók találhatók.

Voltaképpen érthető, miért szaporodtak el az arab világban játszódó filmek. Mert szükség van rájuk. Nemzetvédelmi és lélektani szempontból sokkal megnyugtatóbb az otthon melegétől jó messze, saját - biztonságosnak gondolt - sivatagában hajkurászni az ellent.

Mondjuk lepuból tisztességesen el vagyunk eresztve a hazai mozikban. Ha meglátok egy bezárt és sorsára hagyott vasművet, meg sem fordul a fejemben kihívni esetleg Weiss Manfrédot, de tudom, jobb lesz eztán résen lenni, bármelyik pillanatban, bármelyik kupac rozsda mögül előugorhat Derzsi János, mintha már hallanám is a távolban (közelben) reszelős hangját, vagy valaki tényleg reszel. Ebből a "találtam egy gyereket" dologból sem szorul behozatalra a Róna utca (na, jó, legfeljebb Romániából) a Wittman fiúktól Köves Daniig, csupa sugárzó tekintet, esetleg Estike a Sátántangóból... Olyan is akadt közülük, aki hozta a történetét, akár a kellő drámai erővel. A mondott Romániát sem tegnap fedeztük fel. Szóval nincs sok újság felénk... Akkor ide kéne a "mégis".

Hazai és nemzetközi fesztiválsikerek után csütörtöktől a mozikban az Iszka utazása.

Amikor néhány éve a Nemzeti Színházban bemutatták Ion Luca Caragiale Farsang című komédiáját, nagyjából szakmai konszenzus mutatkozott abban, hogy a produkció legnagyobb érdekessége a Réz Pál fordítása alapján készült szöveg, Parti Nagy Lajos munkája.

A kiállító művészek nevét olvasva olyan felületes benyomásunk támadhat, mintha a művészeket összekötő kapocs az idegenben való létezés, az otthon ideiglenes/állandó elvesztésének megélése lenne. Siflis András Szabadkáról, Szombathy Bálint Újvidékről származik, Kicsiny Balázs négy évig élt Angliában, Robin Sperling az Alföldön lakik - Sugár János pedig a kakukktojás.

Nyolc kis kritika

1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket.

Az egész úgy kezdődött, hogy szerencsésen egymásra talált két rokon lélek: a billentyűs és vonós hangszereken ügyeskedő és mellesleg bájosan éneklő Galia Durant, valamint az eredetileg nem zenecsinálásra kitalált eszközök megszólaltatásában jártas és a stúdióban is jól elboldoguló Carim Classmann - amúgy mindketten londoni lakosok, és érezhetően imádják a macskákat.

Nem véletlen az, hogy ha az ember letéved az undergroundban új trendként funkcionáló breakcore műfaj valamelyik bulijára, olyan arcokkal szembesül, akiket a ruházatuk minősít; konkrétabban az olyan zenekarok logójával ellátott pólók, amelyeknek közük sincs ehhez az elektronikus alapokon és szétbuherált ütemeken nyugvó zenéhez.

Olyan előadók ők, akiknek fajtája mára kiveszőfélben, akik talán többek, mint puszta interpretátorok. Kultúrhéroszokról szóljon most az ének.

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot.