David Lynch jelenleg a világ egyik leghíresebb filmrendezõje, ergo a leglapidárisabb mondásának is megvan az a tagadhatatlan elõnye, hogy õ, és nem Pityi Palkó szájából hangzik el. Ráadásul nyilvánvalóan nem hazudik. Ha azt írja, az alvás lényeges, akkor többek közt átélt õszintesége miatt nehéz ellentmondani neki, különösen, ha így indokolja: "Pihennie kell a szervezetednek, hogy eredményesen dolgozhass és meditálhass."
Az ember alkotni szeretne, de közben meg is kell valahogy élnie. Lynch átlátja a helyzetet, ám életvezetési tanácsai csakis a hívõ számára követhetõek: "Az a tanácsom: szerezz egy állást, ami mellett idõd is marad, aludj és egyél eleget, és dolgozz annyit, amennyit csak bírsz. Sok örömet okoz, ha azt csinálhatod, amit szeretsz. Talán így megnyílnak az ajtók, és megadatik a lehetõség, hogy tényleg azt csináld, amit szeretsz. Remélem, így lesz." Reméljük mi is.
Minden aforizmagyûjtemény veszélyesen közel fekszik a szellem alvilágában terpeszkedõ intellektuális szeméttelephez. Ha már, akkor Goethe: "Semmivel sem lehet biztosabban kitérni a világ elõl, mint a mûvészettel, és semmi sem kapcsol a világgal biztosabban össze." Lynch e kötetében világtalannak tûnik.
- Banza -
Fordította Gerevich András. Kalligram, 2007, 133 oldal, 2000 Ft
Hívõknek: *****
Szkeptikusoknak: *
Verdi: La Traviata Ki hinné, hogy az 1853-as velencei bemutatón Verdi remekmûve csúnyán elhasalt? Azóta persze az egyik legnépszerûbb dalmû a repertoárban, és mesésen mûködteti a stupid operadramaturgia alapképletét: a tenor és a szoprán szeretik egymást, de közéjük áll a csúnya bariton. Ezúttal egy zord atya képében, aki nem szerelmi vetélytársa fiának, bár ki tudjaÉ És egyes ambiciózusabb rendezések meg is pendítik ezt a lehetõséget.
Franco Zeffirelli nem vádolható túlrendezéssel vagy mélylélektani érdeklõdéssel. 1982-ben készült filmjében - mely nagyon is film, nem pedig egy színházi elõadás felvétele - olyan megkapó naivitással hiszi el a darab szereplõinek reflektálatlan állításait, hogy azt nehéz elválasztani az ostobaságtól. A rendezõ képtelen felfogni, hogy egy operai kijelentést fényévek választanak el egy prózai színházi mondattól. Ezért aztán az összes érzemény felfokozottan kerül vászonra, és a végeredmény valami nyomorúságos giccs, lapos képeskönyv-romantika, a könnyzacskókat látványosan támadó szentimentalizmus.
De Zeffirelli annyira nem tehetséges, hogy tönkretegye a zenészek teljesítményét. A James Levine pálcája alatt játszó Metropolitan Zenekar és Kórus színes, ihletett és lendületes. Cornell MacNeil megfelelõ az idõs Germont szerepében. A két fõhõs, Plácido Domingo és Teresa Stratas amolyan zenei álompárt alkot: szépek, szenvedélyesek, szerelemtõl megittasultak, emberien szenvednek, nem kulisszahasogatóan.
Csont
Universal/Deutsche Grammophon, 1 DVD
Zenei megvalósítás: **** és fél
Rendezés: **
Az emberiség végnapjai címmel Horváth Csaba rendezte meg Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor színészosztályának vizsgadarabját. Felfoghatatlan, hogy az ódon illatú iskolai színpadon nem kosztümös klasszikus, hanem fejenállós, paradicsomzúzós, elsõ pillantásra kínzókamrának tûnõ elõadás folyik. Arra gondoltam: szegény szülõk, rokonok biztos sírtak sokat, hogy milyen elmeosztályra engedték játszani a gyermekeiket. És bár nem hiszek a direkt pofonok nevelõ hatásában, sõt azt a néhány, valóban elcsattanót teljesen indokolatlannak tartom a színpadon, késõbb arra jutottam, hogy a "kegyetlen" színház mégiscsak képes kihozni színészbõl, elõadásból valami többet, mint az elõírás.
Ritkán írnak egy színmûvészetis végzõs csapat elõadásáról, ahogy az alapmû szerzõjének, Karl Krausnak a véresen társadalomkritikus mûveirõl sem túl gyakran hallani. Nem olvastam a nyolcszáz oldalas, 1915-22 között íródott háborús alapmûvet, csak hírét hallottam a frusztrált osztrák zseni kritikai kegyetlenségeinek. Ám a Horváth Pilinszky-mániáját újfent kielégítõ idézetfolyam és Zsótér kedvenc Sarah Kane-mondatai mellett a kevés, töredékesen meghagyott szövegbõl is lejött, hogy olyan mûrõl van szó, ami alapvetés, amit olvasni kell a modern korban, az Apokalipszis most vagy a Puskaporos hordó után is.
A rendezõ, aki eredeti foglalkozása szerint koreográfus és destruktõr (öncélú punk), hûen önmagához, a magyar fizikai színház keresésének lázas eksztázisában túlterhelte fizikailag a növendékeket, és teljesen elképesztõ, hogy azok bírták: csimpaszkodtak, kúsztak, kortárs tánccal ostorozták magukat, zsonglõrködtek, közben pedig mondták a szöveget, és kommunikáltak a közönséggel, valamint egymással, teljesen normálisan. A koncentráció, az elõadó-mûvészet vizsgája volt, és hiába a lehangoló atlétatrikók, kisgatyák, a rendezõi gonoszkodás, a puszta test kifejezõ ereje meg a szó lenyomta a sötét gondolatokat is.
- sisso -
"dry Színpad, november 9.
**** és fél
Az Arcade Fire Bécsben 2005-ben már volt szerencsém a zenekarhoz az osztrák fõvárosban - akkor még épp, hogy megtöltötték a nagyjából háromszáz fõ befogadóképességû Flexet. A mostani koncertre már nyáron elkelt az öszszes jegy.
A színpad és maga a mûsor is olyan volt, akár egy bizarr, valószerûtlen istentisztelet: az elõtérben keskeny, vörös és kék színekkel világító lámpatestek, a hangszerek között több, négyzet alakú kivetítõdoboz, a háttérben pedig vörös függöny és egy kis templomi orgona. A második lemez nyitódala, a Black Mirror hangjaival indítottak, majd folyamatos energiarobbanások és hangulatváltások közepette az összes fontos dal elhangzott: a Backseat ismét bájos volt Régine elõadásában, a Rebbellion (Lies) és a Neighborhood #3 alatt egy emberként ugrált a közönség, a Wake Up tömegénekeltetõ zárása pedig igazi szürreális búcsúszimfóniává alakult. Az énekes-zenekarvezetõ Win Butler és felesége, Régine Chassagne mellett egy folyamatosan ugráló és mosolygó társaságot láthattunk: a két vonóslány kivételével mindenki legalább háromszor cserélt hangszert az este alatt - Régine például másfél óra alatt énekelt, tangóharmonikázott, dobolt a Meg White-iskola hagyományait követve (az pedig nem véletlen, hogy a Haiti címû dal után könnyeivel küzdve vonult a színpad szélére - ez a dal a Duvalier-rezsim népirtására emlékezik, melyben édesanyja családjának nagy része is odaveszett). A karakteres, általában vastag keretes szemüvegben és bukósisakban fellépõ Richard Parry nagybõgõzött, gitározott, szintizett vagy éppen cintányérokat vert szét, Win pedig kétszer is lesétált az elsõ sorhoz, a fotósárokból énekelve a verzéket.
A frenetikus hangulat három ráadásszámot is eredményezett. És egész végig az volt az érzésem, mintha valami nem létezõ szekta szertartásán volnék; csak itt nincsenek önjelölt gyülekezetvezetõk meg öngyilkos csoportok.
Hó Márton
Gasometer, november 10.
*****
Primordial: To The Nameless Dead Írországban valahogy a nemzeti identitás zenei manifesztációja is jobban mûködik, mint hazánkban. A U2-ról és a kilencvenes évek MTV-sikerérõl, a Therapy?-ról már mindenki hallott, a szélsõségesebb metálzenék földalatti mozgalmában bányászva pedig olyan kincsekre is lehet lelni, mint például a Primordial, és itt képtelen vagyok megállni, hogy tételesen fel ne soroljam a csapat tagjait, annyira impozáns látvány leírva: Alan Averill Nemtheanga, Ciáran MacUiliam, Simon O'Laoghaire, Pól MacAmlaigh, valamint Michael O'Floinn.
A gael eredetû nevekbõl aztán egyenesen következik, hogy a Primordial zenéje nem mentes a lokális történelmi utalásoktól, ahogy az egyébként a világ többi pontján tevékenykedõ hasonszõrû csapatoknál is megszokott, és itt elég csak a skandinávok vikingmániájára gondolnunk. Az írek azonban nem ezért zseniálisak, hanem mert a standard csépelõs black/death metalba úgy csöpögtették bele a Neurosis-szintû mélységet, ahogy arra rajtuk kívül nem sokan képesek. A repetitív, pulzáló dobjátékra és Nemtheanga hipnotikus éneklésére épülõ zene az elõzõ lemezen (The Gathering Wilderness) érte el a csúcspontját, aminek hallatán az ember szinte késztetést érzett, hogy két böhöm pallossal induljon el rendet tenni a világban, most viszont, ahogy a Neurosis is '96 után, kicsit visszavettek a fokozhatatlan haragból. Inkább a keserûség dominál a To The Nameless Dead dalaiban, a kivitelezés viszont még most is óriási, a Nemtheanga félelmetes üvöltéséivel megspékelt záró nóta, a No Nation On This Earth pedig egyértelmûen az év egyik csúcspontja.
Vincze Ádám
Metal Blade, 2007
*****
Paul Torday: Lazacfogás Jemenben A hatvanéves pályakezdõ szerzõ idén megjelent, rögtön sikert aratott elsõ könyve több mint ígéretes kezdet, és bár a további kibontakozásnak jelenlegi ismereteink szerint legalábbis a biológia határt szab, Torday már ezzel a regénnyel kellemes emlékeket hagy maga után.
A cím elég árulkodó: a kurrens témákkal (multikulti, politikai PR, terroristák) operáló történet tényleg arról szól, hogy egy karót nyelt, középkorú halbiológus (Dr. Jones - a legangolabb fõhõsök egyike a Hal neve Wanda óta) fõnökei nyomására kénytelen komolyan venni egy sejk filozofikus vágyálmát, és egy ingatlanügynök nõ segítségével megpróbál lazacot telepíteni Jemenbe. Ám Jemen sivatagos, a lazac meg a hûvöset szereti, és azt, hogy a politikusoknak semmi se drága egy jó fotóalkalomért - ha ez megvan, a szöveg mûködni fog.
Hogy sok nehézség után végül fognak-e (fogni) halat Jemenben, azt nem árulom el, viszont néhány szó egy mindenképpen ügyes írói fogásról: Torday dokumentum-gyûjteménynek álcázza a regényt - ebben a mockumentarista felfogásban, naplók, levelek, interjúk, cikkek és jegyzõkönyvek foglalatában ismerjük meg a filmszerûen dramatizált cselekményt, dicséretesen visszafogott érzelmi szálakkal.
Igazi szatíra a Lazacfogás Jemenben, egy olyan kultúra terméke, amelyben a komikus regénynek is komoly hagyománya van, a könynyen olvasható szöveg nem zárja ki a bölcseleti érvényt, azaz a víz néha mélyebb, veszélyesebb, mint ránézésre hinnénk. Ezzel a hagyománynyal magyarázható talán a meghökkentõ, fogós kérdéseket felvetõ befejezés is. Persze világnézetünket, etikai elveinket - ha nem vagyunk szívtelen, xenofób gazemberek - biztosan nem forgatja fel fenekestül a könyv, viszont jólesõen megerõsíti néhány napra. Igényes szórakoztató olvasmány, a szabad idõ hasznos eltöltése stb., nincs kifogás, nyafogás - ha messze még a vízparti nyaralás, jó lesz a karácsonyfa alatt is.
- teslár -
Jaffa Kiadó, 2007, 252 oldal, 2790 Ft
****
A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR ÉS RÁNKI DEZS' közös koncertje, dacára a közönség maródi és makkegészséges felét egyaránt jócskán elkedvetlenítõ heveny felsõ légúti megbetegedések megannyi zavaró tünetének, ritka fényes mulatságul szolgált. Mindjárt a hangverseny legelsõ száma, Beethoven Prometheus-nyitánya pazar esti programot ígért: az emberbarát õstitánt és májkárosodott kultúrhéroszt megidézõ közkedvelt koncertdarab hibátlanul, markáns tagolással hangzott fel Rolla Jánosék öszszecsiszolt csapatmunkájának eredményeképpen. Úgyszintén zavartalan összjáték jellemezte Beethoven G-dúr zongoraversenyének elõadását is, mindazonáltal derûs ámulatunk ekkor már elsõsorban Ránki Dezsõ mûködését dicsérte. A nagyszerû szólista egyéniségének jól ismert tartózkodó szemérmessége optimálisnak bizonyult e fenséges versenymû elõadásához, a harmadik tétel - utóbb ráadásként megújrázott - szapora léptû s egyszersmind diadalmas futamainak hallatán pedig Ránki szinte már boszorkányos, s változatlanul intakt technikáját csodálhattuk.
A második részben azután megint csak osztatlanul a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak szólt a jól megérdemelt tapsos ováció. Schubert 1828-as C-dúr vonósötösének zenekari változatában ugyanis az együttes mindahány törzstagja kitett magáért, s az eredetileg is inkább kamarazenekari szerkesztést imitáló kései kompozíció hamisítatlan hálás bravúrdarabként funkcionált. A táncos-szlávos zárótétel mesterien sikerült, s érthetõ módon ez alkalommal sem maradhatott el a lelkesen kikényszerített s a tüneményes hangversenyt bevégzõ ráadás. A méltán elégedett koncertközönség napsugaras kedéllyel vághatott neki a metszõn szeles téli éjszakának, s néhányan talán még az obligát köhécselésrõl is megfeledkeztek.
László Ferenc
Mûvészetek Palotája, november 9.
*****
Fekete könyv Komoly témában kért szót az egyébként kifejezetten kommersz Paul Verhoeven. Honfitársai, a hollandusok második világháborús szereplésérõl kívánt az Elemi ösztön kiérdemesült rendezõje felszólalni, érdeklõdése középpontjában az ellenállási mozgalom dicsõséges és dicstelen fejezeteivel. Hajrá, Paul! - hangzott az összeurópai biztatás a közel 16 millió eurós koprodukcióra, amibõl a túlparton legfeljebb egy közepes sztárra tellett volna, ideát azonban kijött belõle a teljes háborús díszlet, tokkal, vonóval, horogkereszttel. A náci egyenruhák is szépen vasaltak, talán ha eddig egy, maximum két európai koprodukcióban használhatták õket, ugyanez azonban nem állítható a bennük feszítõ német színészekrõl. Az ellenállók fizimiskája viszont, holland filmhez nem szokott szemmel, kifejezetten frissnek mondható. Ilyen új arc a fõszerepet alakító Carice van Houten, akinek szerepe szerint zsidó menekültbõl kell elszánt ellenállóvá képeznie magát, hogy aztán honfitársai hol lezsidózzák, hol lenácikurvázzák. Üdítõ jelenség, hogy miközben Verhoeven felnõtthöz méltó módon nem hajlandó heroizálni az ellenállókat, régi rögeszméinek engedve a szép Carice mellbimbóit teszi meg filmje fõhõséül. Naná, hogy a náciábrázolásban is elveti a sulykot, itt mintha az Indiana Jones-filmek szolgáltak volna sorvezetõül. Összegezzünk: van egy regiment kabarénácink, egy hõsnõnk, aki élénkvörös fanszõrzetét sötétre festve indul a nyalka, de szomorú szemû német százados meghódítására, és van egy sor köpönyegforgató ellenállónk. Ez a vérbeli grindhouse, Tarantinókám!
- kg -
Forgalmazza a Budapest Film
***+ fél
