Alkalomra előásott - NoMeansNo a West-Balkánban (koncert)

  • Vincze Ádám
  • 2007. november 22.

Zene

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat.

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat. Amíg kollégám szerint a közönség nagy része a bejáratnál vágta zsebre a nyakkendőjét, miután a külön erre az alkalomra előásott ősrégi bakancsát akkurátusan bekente sárral a West-Balkán előtti pocsétákban, az én megfigyeléseim szerint a valaha volt punkoknak kétféle változata található a mai Magyarországon: az aszkétaszerű, exdrogos/alkoholista fazon, és a biztonságiőr-nagyságúra hízott, hajahullatott, megtokásodott archetípus. Utóbbiak egyikének a hátán nyomtam el egy cigit, persze teljesen véletlenül (szerencsére rutinosan PVC-páncélt viselt az illető), ezek ugyanis folyamatosan járkálnak valamiért, talán priznicet vagy sérvkötőt igazítani a klozet jótékony sötétjében, fogalmam sincs, csak annyit tudtam megfigyelni, hogy akárhova álltam, mindig ugyanaz a háromtucatnyi arc csörtetett el mellettem kifelé, majd vissza, és ez már szociológiai viszonylatban is szignifikánsnak számít. Megoldás persze nincs.

Eközben a West-Balkán színpadán a világ legjobb punkzenekara nyomul, már ha belefér ebbe a kategóriába az, amit a NoMeansNo öregfiúi játszanak. Elsőre persze eszembe jut néhány, az első mondatban vázolt állatság (a teljesen ősz Rob Wright énekes-basszusgitáros konkrétan annyi idős, mint apám, vitalitás tekintetében viszont nem említhetőek egy lapon, a fiatalos lendület mint szintén szarrá koptatott frázis már csak hab a tortán), aztán marad a tátott száj, hogy ezek, így, ezt. Mert John Wright hatalmasakat dobol (le sem tagadhatnák a rokonságot Robbal - még a fejük is ugyanúgy mozog egy-egy ízesebb témát játszva), és élőben még nagyobbat üt az a jellegzetes, basszusközpontú NoMeansNo-hangzás, amit így egyenesben hallva rájön az ember, hogy hol tanult a Primus mondjuk, nem is beszélve a manapság divatos káosz/matekmetál zenekarok tömkelegéről. Mindhárom zenész énekel, meglepetésre a dobos viszi a pálmát, ennek ellenére a hosszú instrumentális részek jelentik az igazi mágiát, ahol valóban elengedhetik magukat ezek a bácsik, akik csak a hosszúságban lőnek mellé. Harmincévnyi punkoskodás után már igazán tudhatnák, hogy másfél órában képtelenség tartani a katartikus szintet, az legfeljebb negyvenöt percbe fér bele. Egyébként tökéletes.

West-Balkán, november 18.

Figyelmébe ajánljuk

A magyar tehetséggondozó, ahol másképpen néznek a tinédzserekre

A Milestone Intézet 15 éve készíti fel sikeresen a világ legjobb egyetemeire jelentkező középiskolásokat, akiket autonómiára és felelősségvállalásra nevel. Az intézmény oktatási igazgatója szerint a legfontosabb, hogy a diákok megtalálják azokat a kérdéseket és témákat, amelyek őszintén foglalkoztatják őket. Ebben segítenek a Milestone-ban oktató szakemberek.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.