Alkalomra előásott - NoMeansNo a West-Balkánban (koncert)

  • Vincze Ádám
  • 2007. november 22.

Zene

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat.

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat. Amíg kollégám szerint a közönség nagy része a bejáratnál vágta zsebre a nyakkendőjét, miután a külön erre az alkalomra előásott ősrégi bakancsát akkurátusan bekente sárral a West-Balkán előtti pocsétákban, az én megfigyeléseim szerint a valaha volt punkoknak kétféle változata található a mai Magyarországon: az aszkétaszerű, exdrogos/alkoholista fazon, és a biztonságiőr-nagyságúra hízott, hajahullatott, megtokásodott archetípus. Utóbbiak egyikének a hátán nyomtam el egy cigit, persze teljesen véletlenül (szerencsére rutinosan PVC-páncélt viselt az illető), ezek ugyanis folyamatosan járkálnak valamiért, talán priznicet vagy sérvkötőt igazítani a klozet jótékony sötétjében, fogalmam sincs, csak annyit tudtam megfigyelni, hogy akárhova álltam, mindig ugyanaz a háromtucatnyi arc csörtetett el mellettem kifelé, majd vissza, és ez már szociológiai viszonylatban is szignifikánsnak számít. Megoldás persze nincs.

Eközben a West-Balkán színpadán a világ legjobb punkzenekara nyomul, már ha belefér ebbe a kategóriába az, amit a NoMeansNo öregfiúi játszanak. Elsőre persze eszembe jut néhány, az első mondatban vázolt állatság (a teljesen ősz Rob Wright énekes-basszusgitáros konkrétan annyi idős, mint apám, vitalitás tekintetében viszont nem említhetőek egy lapon, a fiatalos lendület mint szintén szarrá koptatott frázis már csak hab a tortán), aztán marad a tátott száj, hogy ezek, így, ezt. Mert John Wright hatalmasakat dobol (le sem tagadhatnák a rokonságot Robbal - még a fejük is ugyanúgy mozog egy-egy ízesebb témát játszva), és élőben még nagyobbat üt az a jellegzetes, basszusközpontú NoMeansNo-hangzás, amit így egyenesben hallva rájön az ember, hogy hol tanult a Primus mondjuk, nem is beszélve a manapság divatos káosz/matekmetál zenekarok tömkelegéről. Mindhárom zenész énekel, meglepetésre a dobos viszi a pálmát, ennek ellenére a hosszú instrumentális részek jelentik az igazi mágiát, ahol valóban elengedhetik magukat ezek a bácsik, akik csak a hosszúságban lőnek mellé. Harmincévnyi punkoskodás után már igazán tudhatnák, hogy másfél órában képtelenség tartani a katartikus szintet, az legfeljebb negyvenöt percbe fér bele. Egyébként tökéletes.

West-Balkán, november 18.

Neked ajánljuk