A magyar film megkésett nagy pillanata volt, amikor Schütz Ila, tán utolsó filmszerepében, alaposan betépett a háziak által hanyagul elöl hagyott, süteménynek nézett space cake-től. A váratlanul megmámorosodott takarítónő jó időben és jó helyen elsütött kabarétréfa volt, amelyre - ritka, de van ez így - pont annyi volt bízva, amennyit egy ilyen poén elbír. Az arányérzékből ily módon jól vizsgázó Valami Amerikával ellentétben Frank Oz másfél órásra duzzasztja a takarítónős geget: az ő filmjében egy váliumos üvegcse jár kézről kézre egy temetésre összegyűlt társaság soraiban, melyben nyugtatók helyett épp ellentétes élettani hatással bíró bogyók találhatók. Ez persze csak az egyik, bár rendre visszatérő műsorszáma a Halálos temetésnek, amely valójában egy régi vígjátéki hagyománynak, a gatyaletolós-tortadobálós bohóckodásnak állít méltó emléket. Az egész pikantériáját az adja, hogy a hasonló feladatokhoz szokott tinédzserek helyett ezúttal jól szituált angol filmszínészek tolják le a gatyájukat, ezt pedig olyan méltósággal teszik, mintha legalábbis egy szalonvígjátékra szólt volna a meghívójuk. Szalonból egyébként kifejezetten jól állunk; legjobb emlékezetünk szerint Bridget Jones is hasonlóan decens (értsd menthetetlenül kispolgári) vidéki környezetben szokott karácsonyozni, mint amilyenben filmünk is játszódik. Hohó, azért az efféle hasonlóságokkal jobb vigyázni, mert még kiderülhet, hogy csak a bolondját járatják velünk, és a címben szereplő temetéssel sem egészen arra az angol filmre oly jellemző irányzatra csatlakoztunk, amelyet Hugh Grant és Colin Firth hitbizományának ismer a filmtörténet. Pedig Matthew MacFadyan épp oly szerencsétlenül képes nézni, mint említett kollégái, a Mr. Darcyként megismert színész arckifejezése azonban hamar torz mosolyba fordul, és úgy is marad egészen a vége főcímig. Az apjuk temetésére összesereglett utódok - egy kivételével sikertelen, savanyú felnőtt valamennyi - arcát kisvártatva ugyanaz a kétségbeesett vigyorgás rántja egységbe, mint a temetés levezénylésével megbízott jó testvérét, de mielőtt még a családi csontvázak potyogni kezdenének a szekrényből, elsőnek a családfő zuhan ki a koporsóból. A Szeszélyes évszakok és hajdani sztárja, Benny Hill szelleme kísért ezekben a jelenetekben, de néha még az egyébként ártalmatlan Bennynél is mélyebbre süllyedünk, a szaros gatyák és a visszaszívott köpetek altájára. Ilyenkor nem segít más, mint erős hitünk a jóban, és talán a felismerés, hogy mindaz, ami a vásznon folyik, felfogható úgy is, mint a nyájas-bájos Grant-Firth-Zellweger- Knightley-féle szalonromantika hardcore paródiája. Szellemesebbnek azonban ettől sem fogjuk látni, ahogy a tolószékes Alfie bácsi maga alá csinál.
A Fórum Film bemutatója
