Két géniusz - Alabama Thunderpussy és Firebird a Kultiplexben (koncert)

  • - greff -
  • 2007. november 15.

Zene

1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket.

1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket. A brit négyes éppen akkoriban találta fel (máig tartó következményekkel) a death és a klasszikus metal összehegesztésének hatásos módját, de nemcsak a zúzós zene volt roppant impozáns, hanem a látvány is, a Carcass fiatal zenészei ugyanis a gitárhúrok mellett a nagyjából térdig lógó hajzatukkal is folyamatos harcot vívtak, afféle sajátos mozgásszínház-jelleggel. Tizenhárom évvel később Bill Steer, a Carcass alapító gitárosa ott áll a Kultiplex színpadán, és finoman túlvezérelt gitárjával másodpercek alatt a hatvanas évekig pörgeti vissza a naptárt. Triója, a Firebird blues-rockot játszik, nyilvánvaló Cream- és Hendrix-hatásokkal, de olyan elánnal, amilyet én még ebben a zsánerben nem tapasztaltam: szinte látni, ahogy Ludwig Witt könyörületet nem ismerő dobütéseire meg-megmozdulnak a téglák a falakban. Steer énekel is, orgánuma vitathatatlanul alibihang, nem hamis, de színe sincs sok, csak arra van, hogy két régimódi, ám fergeteges gitárszóló és ízes retróriff között kitöltse az űrt. Az egyik számban Witt egy feltűnően a Zeppelin Moby Dickjére emlékeztető rövidke dobszólót produkál, néhány perccel később Steer egy Traffic-feldolgozásba beleravaszkodja a mondott szám gitártémáját; ilyen fiúk ezek, és igazából nekem sem jut az eszembe semmi frappáns, hogy vajon miért is kellene egyszer végre kikavarodniuk a múltból. Az utolsó dalban Steer a sarokba támasztja a gitárt, szájharmonikát húz elő, és éppen olyan virtuozitással és lendülettel fújtatja, ahogyan gitározni szokott. A Firebird lemezen nem különösebben átütő zenekar, ilyen színpadi produkcióra láthatólag senki sem számított, a lenyűgözött közönség ráadást követel, és csak az a meglepő, hogy Steer szerint ez először történik meg ezen a turnén.

Míg a firebirdös fiúk konszolidált, sovány hippik, az Alabama Thunderpussy richmondi tagságát goromba tetoválások, a turnébuszban másnapos kezek által lomposra csinosított hajak és szakállak, továbbá ujjatlan trikók alól öntudatosan domborodó diszkrét sörhasak ékesítik, és a számaikon is világosan érződik, hogy ezek az emberek a déli államok kocsmáiban cseperedtek fel, ahol gyakorta verés jár azért, ha nem játszik elég dögösen egy zenekar. Egy-két régebbi szám mellett az idén megjelent Open Fire, a southern metal eme csúcsteljesítménye barbár, bourbonszagú dalait vezetik elő, ízesen és huzattal, ahogy kell, csupán a látványosan macskajajos gitárosok nincsenek mindig tökéletesen szinkronban. De minden szem Kyle Thomasra szegeződik, aki a csúf zenéket oly sok jóval gazdagító New Orleans-i metálcéh vitathatatlanul legjobb énekese. Thomas tíz év kihagyás után tért vissza a deszkákra, és ez a mellőzés felfoghatatlan, hiszen a (manapság kedves benzinkutasnak tetsző) férfiú egyetlen hiba nélkül vág ki mindent a vérestorkú üvöltésektől a fiatal Halfordot vagy Gillant észbe idéző magasakon át a szívhasítóan melodikus dallamokig. Lenyűgöző teljesítmény, kár, hogy a keverős (fülébe ólmot öntsenek) rendre a kelléténél kevesebbet ad az éneksávra. Nem húzzák sokáig, Thomas valószínűleg "csupán" 60-70 percet bír végigsüvölteni ilyen minőségben, de azért egy meglepetés még befér a végére: a Still Of The Night (Whitesnake) merőben atipikus választás, de parádésan sül el, a C-re hangolt gitárok amúgy déliesen elmocsarasítják a klasszikus brit hard-rock témákat, az ének pedig az eredeti nívóján, márpedig David Coverdale igazi zseni.

November 8., Kultiplex

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.