1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket. A brit négyes éppen akkoriban találta fel (máig tartó következményekkel) a death és a klasszikus metal összehegesztésének hatásos módját, de nemcsak a zúzós zene volt roppant impozáns, hanem a látvány is, a Carcass fiatal zenészei ugyanis a gitárhúrok mellett a nagyjából térdig lógó hajzatukkal is folyamatos harcot vívtak, afféle sajátos mozgásszínház-jelleggel. Tizenhárom évvel később Bill Steer, a Carcass alapító gitárosa ott áll a Kultiplex színpadán, és finoman túlvezérelt gitárjával másodpercek alatt a hatvanas évekig pörgeti vissza a naptárt. Triója, a Firebird blues-rockot játszik, nyilvánvaló Cream- és Hendrix-hatásokkal, de olyan elánnal, amilyet én még ebben a zsánerben nem tapasztaltam: szinte látni, ahogy Ludwig Witt könyörületet nem ismerő dobütéseire meg-megmozdulnak a téglák a falakban. Steer énekel is, orgánuma vitathatatlanul alibihang, nem hamis, de színe sincs sok, csak arra van, hogy két régimódi, ám fergeteges gitárszóló és ízes retróriff között kitöltse az űrt. Az egyik számban Witt egy feltűnően a Zeppelin Moby Dickjére emlékeztető rövidke dobszólót produkál, néhány perccel később Steer egy Traffic-feldolgozásba beleravaszkodja a mondott szám gitártémáját; ilyen fiúk ezek, és igazából nekem sem jut az eszembe semmi frappáns, hogy vajon miért is kellene egyszer végre kikavarodniuk a múltból. Az utolsó dalban Steer a sarokba támasztja a gitárt, szájharmonikát húz elő, és éppen olyan virtuozitással és lendülettel fújtatja, ahogyan gitározni szokott. A Firebird lemezen nem különösebben átütő zenekar, ilyen színpadi produkcióra láthatólag senki sem számított, a lenyűgözött közönség ráadást követel, és csak az a meglepő, hogy Steer szerint ez először történik meg ezen a turnén.
Míg a firebirdös fiúk konszolidált, sovány hippik, az Alabama Thunderpussy richmondi tagságát goromba tetoválások, a turnébuszban másnapos kezek által lomposra csinosított hajak és szakállak, továbbá ujjatlan trikók alól öntudatosan domborodó diszkrét sörhasak ékesítik, és a számaikon is világosan érződik, hogy ezek az emberek a déli államok kocsmáiban cseperedtek fel, ahol gyakorta verés jár azért, ha nem játszik elég dögösen egy zenekar. Egy-két régebbi szám mellett az idén megjelent Open Fire, a southern metal eme csúcsteljesítménye barbár, bourbonszagú dalait vezetik elő, ízesen és huzattal, ahogy kell, csupán a látványosan macskajajos gitárosok nincsenek mindig tökéletesen szinkronban. De minden szem Kyle Thomasra szegeződik, aki a csúf zenéket oly sok jóval gazdagító New Orleans-i metálcéh vitathatatlanul legjobb énekese. Thomas tíz év kihagyás után tért vissza a deszkákra, és ez a mellőzés felfoghatatlan, hiszen a (manapság kedves benzinkutasnak tetsző) férfiú egyetlen hiba nélkül vág ki mindent a vérestorkú üvöltésektől a fiatal Halfordot vagy Gillant észbe idéző magasakon át a szívhasítóan melodikus dallamokig. Lenyűgöző teljesítmény, kár, hogy a keverős (fülébe ólmot öntsenek) rendre a kelléténél kevesebbet ad az éneksávra. Nem húzzák sokáig, Thomas valószínűleg "csupán" 60-70 percet bír végigsüvölteni ilyen minőségben, de azért egy meglepetés még befér a végére: a Still Of The Night (Whitesnake) merőben atipikus választás, de parádésan sül el, a C-re hangolt gitárok amúgy déliesen elmocsarasítják a klasszikus brit hard-rock témákat, az ének pedig az eredeti nívóján, márpedig David Coverdale igazi zseni.
November 8., Kultiplex
