A hosszú barkók éjszakája - Kasi Lemmons: Mondd, testvér! (film)

Zene

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot.

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot. A hollywoodi múltfeldolgozásban a sor végén, a lábjegyzetembereknél, a korabeli telefonkönyvek utolsó oldalain járunk, mielőtt azonban kezdődne minden elölről, néhány elintézetlen szereplő még hátravan. Aligha van olyan ember e honban, akinek Petey Greene neve bármit is mondana, de így lehettek ezzel a korosztályilag a 15-25-ösök közé belőtt amerikai nézők is. Petey találkozása a nagybetűs történelemmel a Martin Luther King meggyilkolását követő napokban jött el, amikor a híres washingtoni dj példás önmérsékletet tanúsítva visszahívta az utcáról a város szisztematikus szétszedését szorgalmazó tömegeket. Petey-t a film ösztönös megmondóembernek mutatja, a nép (közelebbről az akkor még egyáltalán nem afroamerikainak hívott közösség) természetes intelligenciával megáldott, egyszerű gyermekének, akinek akkora sikere volt, hogy az amerikai ORTT bírságait is érdemes volt kifizetni érte, csak hogy adásban maradhasson. Tipikus felemelkedéstörténet az övé, a gettóból kitörés alapsztorija, melynek ábrázolásához csak le kell emelni az eszközöket a filmes szertár polcáról. És a rendezőnő él is valamennyivel: egy kis történelmi lecke itt, egy kis showbusiness tanulság amott, az egész lehasznált kócerájt azonban olyan vérbő alakítások tartják össze, hogy e kiszámíthatóság végül nekünk dolgozik. Olyannyira nincs tétje a látottaknak, hogy talán fel se tűnne, ha hirtelen kitörne a világbéke. Ebben az érdektelenségben azonban már a színészek is alaposan benne vannak, akik - micsoda pofátlanság! - a sztártól az epizodistákig simán lejátsszák a nagybetűs történelmet. Bár megtehetné, és még vállveregetés is járna érte, a Petey-t alakító Don Cheadle sem a Jó reggelt, Vietnam!-ot, sem a Boogie Nightsban hozott szerepét nem játssza újra. Ripacskodik, naná, élvezettel ömlenek a száján a lehető legszennyesebb szlengek, mind mögött azonban a színész fedezete, és nem a szózsonglőrök kapálózása érezhető. Nézzük el ez egyszer, hogy füllentettek nekünk, hisz a Mondd, testvér! ígéretével ellentétben nem a példamutató dj-ről, hanem a nagy formátumú színészről szól. Igazán szép persze az lett volna, ha erre nem egy tisztességes, ámde középszerű filmben kerül sor.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.