Nem véletlen az, hogy ha az ember letéved az undergroundban új trendként funkcionáló breakcore műfaj valamelyik bulijára, olyan arcokkal szembesül, akiket a ruházatuk minősít; konkrétabban az olyan zenekarok logójával ellátott pólók, amelyeknek közük sincs ehhez az elektronikus alapokon és szétbuherált ütemeken nyugvó zenéhez. Jómagam rögtön a saját szubkultúrám jelvényével, egy Down kapucnis hátoldalával találtam magam szembe, miután kábé két deci pálinka elfogyasztásának segítségével magamba plántáltam a bátorságot, hogy afféle huszonegyedik századi Dánielként merüljek alá az elektro-oroszlánok barlangjába, és úgy éjféltájt leértem a Trafó Bár Tangó piciny pincehelyiségébe. Nem véletlen egyébként, hogy a metálrajongók annyira kattannak a breakcore-ra; egyrészt ez az az elektronikus műfaj, amely a legtöbbet merít a rockzenéből, másrészt Magyarországra - mint általában - ez a trend is relatíve későn gyűrűzött be, így nagyjából most jött el az idő, hogy egy ilyen jellegű rendezvényen olyan fejekbe ütközzek, akiket eddig csak mondjuk a Kultiplexben láttam, valami totálisan elmebeteg, gitár-dob-zaj felállású csapat koncertjén, ahogy a sarokban álldogálva szorongatták a sörüket, és próbálták felfogni valami négynegyedeket kapával-kaszával szétdaraboló, zajos gitárzenekar atonális témázgatásait.
A breakcore egyik üdvöskéjeként számon tartott Bong-Ra, alias Jason Kohnen is metálarcként kezdte persze: ha valaki még emlékszik a másodosztályú My Dying Bride-kópiából a kilencvenes évek vége felé stoner rockba váltó Celestial Season albumaira, annak ismerős lehet emberünk neve is a lemezborítókról a csapat dobosaként. Ennek megfelelően a pályatársak közül Bong-Ra szettjeiben dominál leginkább a rockzene, és ez teljesen rendben is van, hiszen az egyébként könnyen unalomba forduló breakcore-ütemeket (hiába a kiszámíthatatlanság szándéka, az átlaghallgató is könnyen ráérezhet, melyik ütemet töri meg egynyolcadnyi elmozdulás, hogy aztán teljesen új tempóban folyjon tovább a zene, egészen egy tökéletesen hasonló váltásig) perfekt érzékkel dobja fel egy Kyusstól vagy Slayertől lízingelt témával. Ezen az estén a Black Sabbath War Pigsének unalomig ismert nyitánya volt az a pont, amikor a rockon nevelkedett közönség egy emberként emelte a kezét fölfelé, és pontosan itt éreztem azt, hogy nekem menekülnöm kell, mert kezdtem magam egy nyár végi motorostalálkozón érezni, ahol a feldolgozásokkal haknizó előzenekar lassan elér a legnagyobb rockslágerekből álló repertoárja végére, és negyedórán belül rákezdi valami tökéletesen vállalhatatlan nemzeti rock zenekar.
Trafó Bár Tangó, november 10.
