NYÁRI PROGRAMAJÁNLÓ – Interjú

„Itt tényleg szeretnek”

Snétberger Ferenc gitárművész

Zene

Honvágya nincs, hiszen nagyon sokat van itthon. Épp új stúdiót avattak a Józsefvárosban, a nevét viselő zenei központ pedig még mindig kiemelkedést kínál a tehetségek számára.

Magyar Narancs: Úgy tudom, a fényképezés a hobbid.

Snétberger Ferenc: Egy darabig sokat fényképeztem, és nagyon élveztem. Japánban turnéztam, ellátogattunk Tokió műszaki negyedébe, az Electric Citybe, és hát mit hozhattam volna onnan mást, mint fényképezőgépet. Csináltam pár képet, és a feleségem biztatott, hogy jó a szemem, azt látom, amit kell.

MN: Van közös a fényképezésben és a zenélésben? Úgy képzelem, mindkettőhöz benne kell lenni a pillanatban.

SF: A zenében mindenképpen így van. Nem szabad elmulasztani a pillanatot.

MN: Sokat beszéltél a salgótarjáni gyerekkorodról, és említetted a híres festőt, Balázs Jánost is. Ha jól gondolom, ő volt az első neves művész, akivel találkoztál.

SF: Volt egy híres utca, a Pécskő utca, annak a végén volt a „cigányhegy”. Mi a közelben laktunk, egy panelházban, de a nagymamám a cigányhegyen lakott, sokat jártam nála, segítettem neki tüzelőt hasogatni. Mellette lakott Balázs János. Furcsa ember volt, nem nagyon értettem, hogy mit csinál. Kint ült, festett, nem tudtunk mit kezdeni vele. Ahogy telt az idő, egyre több ember jött hozzá külföldről, filmet forgattak vele, megjelent a tévé. Én lehettem 8–9 éves, ámultam, gondoltam, ez híres ember lehet. Ott álltak az utcában a külföldi autók, hát az nagy újság volt. Néztük őket, befeküdtünk alájuk. Balázs János a nagymamámnak is festett képet. Egyszer megörökítette alkonyatkor a cigányhegyet, az nagyon tetszett. Talán azért emlékszem rá ilyen jól, mert megragadtak a színek. Amikor játszom, főként ha improvizálok, gyakran színeket látok.

MN: Hajlasz a szinesztéziára? Milyen színű az E-dúr?

SF: Nekem kék.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.