Magyar Narancs: Úgy tudom, a fényképezés a hobbid.
Snétberger Ferenc: Egy darabig sokat fényképeztem, és nagyon élveztem. Japánban turnéztam, ellátogattunk Tokió műszaki negyedébe, az Electric Citybe, és hát mit hozhattam volna onnan mást, mint fényképezőgépet. Csináltam pár képet, és a feleségem biztatott, hogy jó a szemem, azt látom, amit kell.
MN: Van közös a fényképezésben és a zenélésben? Úgy képzelem, mindkettőhöz benne kell lenni a pillanatban.
SF: A zenében mindenképpen így van. Nem szabad elmulasztani a pillanatot.
MN: Sokat beszéltél a salgótarjáni gyerekkorodról, és említetted a híres festőt, Balázs Jánost is. Ha jól gondolom, ő volt az első neves művész, akivel találkoztál.
SF: Volt egy híres utca, a Pécskő utca, annak a végén volt a „cigányhegy”. Mi a közelben laktunk, egy panelházban, de a nagymamám a cigányhegyen lakott, sokat jártam nála, segítettem neki tüzelőt hasogatni. Mellette lakott Balázs János. Furcsa ember volt, nem nagyon értettem, hogy mit csinál. Kint ült, festett, nem tudtunk mit kezdeni vele. Ahogy telt az idő, egyre több ember jött hozzá külföldről, filmet forgattak vele, megjelent a tévé. Én lehettem 8–9 éves, ámultam, gondoltam, ez híres ember lehet. Ott álltak az utcában a külföldi autók, hát az nagy újság volt. Néztük őket, befeküdtünk alájuk. Balázs János a nagymamámnak is festett képet. Egyszer megörökítette alkonyatkor a cigányhegyet, az nagyon tetszett. Talán azért emlékszem rá ilyen jól, mert megragadtak a színek. Amikor játszom, főként ha improvizálok, gyakran színeket látok.
MN: Hajlasz a szinesztéziára? Milyen színű az E-dúr?
SF: Nekem kék.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
