Jamie Cullum az a fiúénekes, aki mindig felugrál a zongora tetejére, és leugrál onnan. Ez a védjegye, meg kell tegye minden koncerten. A zeneipar pedig sztárt csinál belőle – neki meg ez a dolga. Ezért még nem volnánk kíváncsiak rá, sok jó énekes tud ütemesen ugrálni. Viszont a Cullum-koncerteken annyi minden történik, hogy nemcsak a mobiltelefonjuk kameráját görcsösen nyomogató lányok, asszonyok szórakoznak jól, hanem azok is, akik arra kíváncsiak, ami a sztereotípiákon túl van. Így találta a középkorú férfiként magát hűvösen a tömegben elrejteni igyekvő recenzens is, aki dzsesszkoncertre jött.
A házigazda, Mészáros Zoltán fesztiváligazgató konferálásában maliciózus megjegyzést tett az időjárásra, mely miatt 2016-ban a VeszprémFest egész szombatig a fedett Arénába kényszerült. A művész úr(fi) pedig azt üzente általa, hogy tessék majd mindjárt táncolni, nem dzsesszkoncert lesz. Ez persze túlzás volt, de popkoncert is lett, beatdalok is szóltak meg Radiohead és sok soul, mindig remek imprókkal. Cullum mindent tud, és ezt a sokféle, nem mindig összeférő dolgot ízléssel pakolta oda. Persze ilyet is láttunk már, és ettől még unatkozhattunk volna.
Ő viszont olyan kőkeményen beleáll ebbe a koncertesdibe, hogy pillanatok alatt az egész közönséget magával ragadja.
Világszínvonalú zenei tűzijáték két órán át. Először is káprázatosan zongorázik. Azután nem éri be azzal, hogy például egy soulblokk után jön egy szving, akár szám közben is vált, ez a csúcs. Még zenészei is alig tudják lekövetni, pedig a négy rutinos róka minden rezdülését ismeri. Cullum saját dalai is jól eltalált mestermunkák; mikor a rajongóknak már megadta, megenged magának ironikus, enyhén távolságtartó gesztusokat: Twentysomething – mosolyodik el 36 éves önmagán. Első magyarországi koncertjén még épp akkor láttuk, amikor megmutatta, hogy miért világsztár, és az is látszik, hogy idővel talán nem fog ráfagyni a saját maszkja.
VeszprémFest, július 16.
