Zene

Van a pokolnak egy olyan mély bugyra, ahol a világ legelvetemültebb gonosztevői a csupasz hétköznapiságukban állnak előttünk. Itt kortyolja a hűs bajor sört "Bodzie, a birodalmi iszákos", "Panke", "Pornóvadász", "Gonosz", "Sánta szatír" és a többiek.

Nem a dán filmtől vártuk Szendrő József szellemének feltámasztását, de ha már így esett, meg kell becsülni a kísérletet. Gondolunk itt elsősorban a nagy színházi ember azon állítólagos kijelentésére, melyet mint vidéki színigazgató a társulati munka nehézségeivel kapcsolatban ejtett: "Eleinte bizony sok bajom volt, de aztán lassan kialakultak a dolgok.

Rossini Armida című operája a sorozatgyártó zeneszerző virágkorának ritkán játszott opusa hat tenorra és egy virtuóz mezzóra vagy szopránra. A nápolyi bemutatón 1817-ben megbukott, a maestro előző darabjaival, A sevillai bor-béllyal és a Hamupipőkével túl magasra tette a mércét.

A régóta türelmetlenül várt Gonjasufi alaposan meglepte amúgy meglepően szellősen gyülekező rajongóit: a rockolásba váltó énekes Vackor egyszerűen letarolt minket, mint a málnabokrot.

Miközben a hatvanas-hetvenes években a magyarországi neoavantgárd művészeket a hatalom folyamatosan figyelte és vegzálta, kiállításaikat betiltotta és többeket emigrációba is kényszerített, Jugoszláviában, ahol egyfajta megreformált, piacosított szocializmus épült, jóval nagyobb szabadságuk volt az alternatív művészeknek.

Fehér tüllfüggöny veszi körül a játékteret - na nem mindig, csak néha -, belül kis forgó, rajta stilizált babaszoba, alig pár "játék bútorral" és sok játékkal, fehér karácsonyfával. Nóra birodalma. És a mű eredeti címét idézi: Babaszoba. Ez mindig kísérti a színrevivőket: túl direkt vagy éppen enigmatikus, döntés kérdése. Mindenesetre el kell gondolkodni rajta.

Az apákkal való el- és leszámolás ideje van, s a meghívás elől György Péter sem tudott kitérni, legfeljebb ő nem regényformát választott a megszólalásra, hanem a szakmájához és habitusához jobban klappoló esszét. Fontos könyvében több a kérdés, mint a válasz, de az nem is kérdés, hogy erősen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki egy "magyar keresztény zsidó" fiaként keresi az identitását.

A mindmáig zajló német múltfeldolgozás keretében a berlini Német Történeti Múzeum új kiállítása a rendőrség - a rendőrségek - szerepét mutatja be a hitleri Németországban és a német megszállás alá került területeken. Ennél azonban tovább is megy: részletesen feltárja, milyen nehézkesen zajlott a rendőrség "nácitlanítása", amely csak a 80-as évekre jutott el a múlttal való elfojtásmentes szembenézésig: az idősebb munkatársakkal szembeni hivatali lojalitást emezek nyugdíjba vonultával ekkor váltotta fel végre a tudatos - igazából kívülről-felülről irányított - önkritika. Ezt az elmozdulást jelzi maga a kiállítás megrendezése is, amelyet a münsteri rendőrségi főiskola részvételével állítottak össze, mégpedig azzal a céllal, hogy az anyag egy része a továbbiakban tananyaggá váljon a leendő rendőrök számára.

Az angol szerző korai, rövid írásai gyűjteményének második kötetében sem okoz csalódást: öt kiváló rémnovellát olvashatunk a könyvben. Sajnos a magyar kiadás sem szerez meglepetést: e kötet borítóképe még az előzőénél (Szex, halál és csillagfény) is butább.

What watch? Ten watch. Such much! A Casablanca igazi such much film volt, mindenből sok volt benne, olyan sok; csoda, hogy mégis működött - ma professzorok élnek abból, hogy kimutatják, mégis miért.

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.

A forma, nem pedig a dráma a fontos a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház monodrámájában; a történetet tucatnyiszor hallottuk már: a naiv keleti lány Nyugaton próbál szerencsét, s a barátja végül eladja kurvának, közvetve pedig a halálnak. Meg lehet ezt jól írni - az 1990-es marosvásárhelyi pogromot feldolgozó 20/20 című előadásáról is ismert Gianina Carbunariu jól is írta meg -, de önmagában ennyi már nem éri el a színházba járók ingerküszöbét. B.

Meglepő látvány volt a No Age koncertjének reklámja a metálszaklapban, hiszen a kaliforniai duó a "hivatalos" besorolás szerint noise-popot játszik, de akik ellátogattak ezen az estén az A38-ra, már kevésbé csodálkozhattak. A két totális vega, a dobokat püfölő és közben éneklő Dean Allan Spunt és a gitárjával ámokfutó torzítást produkáló Randy Randall (valamint a két geek mellett feltűnően elegánsnak ható, amúgy szintén bajuszos effektfelelős kísérő) olyan energikus és zajos koncertet adott, hogy közben valószínűleg még a parton is berezonált a talaj.

Meghaltam, és vidéken vagyok eltemetve - a közismert szólás szó szerinti értelmet nyer Rodrigo Cortés filmjében, lévén a főszereplő valóban vidéken, egy távoli vidéken van eltemetve, és ezt nem tűri szó nélkül. A helyében mi se tennénk, felettébb kellemetlen lehet egy mélyre ásott koporsóban felébredni, bár ha azt vesszük, hogy az eltemetett amerikai (foglalkozására nézve kamionsofőr) társainak java része odaveszett egy iraki rajtaütés során, tulajdonképpen még istenes a helyzet.