Miközben a hatvanas-hetvenes években a magyarországi neoavantgárd művészeket a hatalom folyamatosan figyelte és vegzálta, kiállításaikat betiltotta és többeket emigrációba is kényszerített, Jugoszláviában, ahol egyfajta megreformált, piacosított szocializmus épült, jóval nagyobb szabadságuk volt az alternatív művészeknek. Elég csak a Stilinovichoz hasonlóan Zágrábban tevékenykedő Tomislav Gotovacra gondolnunk, aki egy 1979-es akciója során a város főterén anyaszült meztelenre vetkőzve futkosott fel-alá, majd felöltözött, és elment a rendőrségre, hogy kifizethesse a várható bírságot. Jugoszlávia szinte minden kisebb és nagyobb városában működtek művészeti csoportok, többek közt Ljubljanában az OHO, Újvidéken a Kód, Szabadkán a Bosch + Bosch. Zágrábban 1969-ben jelentkezett a Penzioner Tihomir Simcic csoport, amely egy véletlenül megismert nyugdíjas nevét vette fel. (A kétfős csoport egyik tagjának, Braco Dimitrijevicnek 2008-ban volt a LuMúban életmű-kiállítása.) E zágrábi kör köpönyegéből bújt elő a Hat Művész Csoportja (1975-79), köztük a mai napig aktív Mladen Stilinovic. A 64 éves konceptualista művész retrospektív kiállítását életművének pár éve tartó nemzetközi felfutása mellett az is indokolja, hogy viszonylag ismert, hiszen többször is szerepelt magyarországi tárlatokon (három éve egyéni kiállítása is volt a Trafó Galériában).
Az első teremben látható három művet felfoghatjuk a kiállításon felbukkanó témák szinopszisaként is. A hatalmas méretű vörösesrózsaszín selyemre írt szöveg - A művész, aki nem beszél angolul, nem művész - előre jelzi a kiállításon végigfutó vörös szín ideológiai terheltségének problémáját. A művész állítása azonban sajátos fricskaként is értelmezhető: míg a magyar konceptuális művészek (éppen a kitörés reményében) az angol nyelvet preferálták, Stilinovic művein szinte mindig horvát feliratok olvashatók, frappánsan negligálva a szcéna elvárásait. A művész kiszolgáltatott szerepét, a társadalomban betöltött pozícióját összegzi legismertebb, egyébként a kiállítás címét is adó munkája, melyen Stilinovic egy homlokára tapasztott bankjeggyel látható. Az öntudatos és szabad alkotó mítosza áll szemben a bárki nótáját eljátszó cigányzenész státuszával, de a mű egyben utal arra az installációjára is (Munkák pénzzel), melyben a szétvagdosott, burkolóanyagként használt vagy éppen elérhetetlen magasságba fellógatott papírpénzek értéke egyszerre devalválódik, és növi túl az anyagi világ határát. A harmadik munka nem más, mint egy hintaszerű képződményre helyezett igazi krémes, amely a Marie Antoinette francia királynénak tulajdonított mondás - ha a szegényeknek nem telik kenyérre, egyenek kalácsot - parafrázisa, s mintegy felkészíti arra is a nézőt, hogy meglepődés nélkül szemlélje a kiállítási tárgyként lépten-nyomon felbukkanó édes süteményeket. (Lehet, hogy a művész ezzel finoman az orrunkra koppint, hogy lássuk: a befogadóval mindent meg lehet etetni?)
Stilinovic nemzetközi sikerét feltehetően azon munkái okozzák, melyekben felülírja/kifordítja a marxista közhelyeket és politikai lózungokat, kiüresíti a szimbolikus jeleket (például a vörös csillag jelentésmezőit), vagy éppen kisajátítja és a saját képére formálja az orosz avantgárd és a szocialista realizmus formanyelvét, a képregények világát és a vallásos motívumokat (A holtak kizsákmányolása). Ebben az installációban vagy éppen a Vörös-rózsaszín szobában található művek bármennyire is gazdagok ötletekben, mégis egy kaptafára készültek, ráadásul olyan mennyiségben, hogy gyengítik, sok esetben hatástalanítják a manipulációval kapcsolatos kritikai állásfoglalást.
Igazán érdekes vagy éppen a társadalmi problémákat finoman megragadó művei nem ebbe a körbe tartoznak. A hetvenes évek utcai akciói (egy kenyér szétrugdosása), a csak 18 éven felülieknek ajánlott, a művész nemi szervét és már-már anorexiásnak tűnő testét felmutató body art munkái mellett felvonulnak gesztusok és sorozatok is. Emellett rengeteg ötlet, humor, fantázia és irónia - kézbe foghatóan. Az egyik termet ugyanis teljesen ellepik a nem tárlókba zárt, hanem asztalokra helyezett művészkönyvek: fotók, rajzok, firkák, kollázsok, olyan radikális, határtalan szabadságot és frissességet sugárzó munkák, melyek éppen megfoghatóságuk és efemer jellegük miatt a műtárgy felmagasztosított pozíciójával szemben a fluxus vagy a dada szellemiségét sugározzák.
A 2000-es években Stilinovic felhagyott a túlzottan egyértelmű politikus-művész szereppel. A Senki sem kíváncsi rá (2009) című installáció azon a tényen alapul, hogy a világ három leggazdagabb embere éppen annyi anyagi javat birtokol, mint a legszegényebb 600 millió: ezt "demonstrálandó" ugyanennyi hármas számot írt fel papírlapokra, majd a lapokat bálaszerűen egymásra helyezte. Maga a jugoszláv háború is egészen áttételesen jelenik meg a műveiben. A Krumplit! című videomunkájában a téli hóban térdelő, szegényes áruját kínáló hadirokkant (ő maga) csúszik/ araszol felénk. A kiállítótermeken átkúszó Fájdalom című installáció egyik részében egy több mint ötszáz oldalas Oxford Dictionary lapjai sorakoznak úgy, hogy minden egyes szót a mellé írt pain (fájdalom) kifejezés értelmez. A terem közepén kiállított egy dobókockát is, melynek oldalain ugyanez a szó olvasható horvátul (bol). A sorozathoz tartozik még két, fájdalom feliratú matrac, amelyekhez hasonlókat egy akció keretében mélyen elásott, eltemetett. Az egykori Jugoszlávia történelme túllépett Stilinovic ironikus fricskáinak világán; az értelmetlen háború fájdalmát nem édesítheti meg a krémes.
LuMú, nyitva: július 3-ig
