Fehér tüllfüggöny veszi körül a játékteret - na nem mindig, csak néha -, belül kis forgó, rajta stilizált babaszoba, alig pár "játék bútorral" és sok játékkal, fehér karácsonyfával. Nóra birodalma. És a mű eredeti címét idézi: Babaszoba. Ez mindig kísérti a színrevivőket: túl direkt vagy éppen enigmatikus, döntés kérdése. Mindenesetre el kell gondolkodni rajta.
A békéscsabaiak Nóra-előadását - amely egyben egy új játszóhely, az Ibsen Házban működő stúdiószínház avató produkciója volt, és most a Thália Színház Rivalda Fesztiválján vendégszerepelt - sok gondolás előzte meg és kísérte végig. A koncepciókkal és értelmezésekkel amúgy is túlterhelt opus Zalán Tibor dramaturgiai közreműködése nyomán Merő Béla rendezésében alaposan leegyszerűsödött, mondhatni transzparenssé vált. Egyszersmind elkerüli a közhelyessé vált csapdákat is: ez a Nóra nem a feminizmus propaganda-előadása, és nem is az emancipációé.
Mert Nóra ennek az előadásnak a végén kilép a babaszobából, egyenest a tengerbe; vagyis igazán végleges választ ad, határozott nemet mond a kérdésre, amit még Ibsen tett föl: lesz-e, lehet-e folytatás. Ráadásul az előadás kínálta előzményekből ez a lépés több mint logikusan adódik: Helmer és Nóra konfliktusa, házasságuk csődje ugyanis konkrét és lokális konyhaaffér. Erősen valószínű, hogy túlnyomó részben a színészi alakítások deficitjei teszik ilyenné - ami ez esetben logikusan jár együtt azzal, hogy felülírják a rendezői koncepciót.
Helmer, a férj ebben az előadásban ugyanis egy kispályás, felfuvalkodott akarnok; Bartus Gyula alakításában nehezen hihető, hogy ebből az alakból bárhol bármikor bárki bankigazgatót csinálna. Úgy lóg rajta a funkció, ahogy a többnyire a kezében tartott szemüveg fityeg: lazán és természetellenesen. A házasságában nagyjából óvó bácsit játszik, igen kevés, noha nyomatékos gesztussal: mutatóujját a levegőbe bökve fegyelmezi és nevelgeti az ő infantilizált kis feleségét - akivel ebben a viszonyban minimum pedofília ágyba bújni és gyerekeket nemzeni. Hamis érzelgőssége csöppet sem fenyegető, gügyögő édelgése viszont fenékig hamis: nincs az a nő, aki egy ilyen alakkal tíz percnél többet töltene együtt. A házaspár érzelmi összetartozását egy sűrűn alkalmazott póz fejezi ki: a férj karjai a feleség dereka körül, a feleség karjai a férj nyaka körül - ez itt a szenvedély, ők így szeretik egymást. A keskenyvágányú Helmertől még az önteltség is puszta verbális akrobatika - nem hihető, hogy sokat tartana magáról. A színésznek nemhogy egy összetett, bizonyos igazságokkal, esetleg dilemmákkal bélelt figurát, de még egy valószerűnek látszó embert sem nagyon sikerült teremtenie: díszletjellege tagadhatatlan.
Nóra pedig kislány, a ma már nem létező tinik fajtájából. Nem annyira kor, mint inkább mentalitás szerint az: nem látja, mert nem is nézi, hogy miben él. Az a bizonyos sorsfordító férjmentő gesztus nagyjából egyenrangú számára (és ilyenformán számunkra is) egy ötéves gyerek cipőfűző-bekötési bravúrjával: föl sem merül benne, hogy egy magától értetődő gesztust dédelget. Tarsoly Krisztina játékából talán nem is a tehetség, hanem a tanultság, néhány alapvető színészi készség hiányzik - Nórája helyzetről helyzetre lépdel, és mindig más; kár, hogy ez a "más" nem a széles színészi eszköztár eredménye, hanem a figura biztos ismeretének a biztos hiánya.
Megvan viszont a tanultság a Lindénét játszó Dobó Katában, nagyon is. ' tudja, mikor kell belesüppedni a látszólagos jelentéktelenségbe, és mikor kell kiragyogni onnan; kár, hogy sem egyikhez, sem másikhoz nemigen van partnere, hiszen a kamionsofőr álorcájába bújt Krogstadot (Katkó Ferenc) nemigen tekinthetjük annak. Így aztán amikor Lindéné élete is fordulóponthoz ér (a darab végén), mi már tudjuk, hogy ő is egy katasztrofálisan rossz döntés következményeivel lesz kénytelen hamarosan szembenézni. Az is kár, hogy az előadásnak Rank doktora sincs: Jancsik Ferenc helyettünk sajnálja magát már kezdettől fogva, és egyazon száraz hangon és szűkös intonációban darálja végig a szerepét.
Hát ezért lett ilyen szimpla ügylet a Nóra: egy olyan házasság csődje, amely nem ígért semmit. Nóra lázadása, öntudatra és önérzetre ébredése nemhogy katartikus vagy drámai nem tud lenni, de még egy szappanopera fordulatának is sablonos: aki csukott szemmel választ társat, ne csodálkozzon, de ne is rendüljön meg, ha melléfog. Mert bennünket, az előadás nézőit egészen biztosan nem fog megrendíteni.
Annyi következetességet viszont illendő az alkotók javára írni, hogy a vég legalább egyértelmű öngyilkosság: tekintve a tekintendőket itt szóba se jön, hogy ez az asszony a saját lábára tudna állni, ahogy az sem, hogy férjében kinő az ember. Hiába megannyi gondolás - a legalapvetőbb kérdések sem tétettek föl, így aztán nem meglepő, hogy válasz sincs rájuk.
A Nóra színészstábját elnézve - és volt idő bőven elnézni őket - a békéscsabai társulatból fájón hiányoznak az erős, profi, tehetséges színészek.
Thália Színház, Rivalda Fesztivál, Jókai Színház, április 27.
