Zene

A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.

"Pokolba az utókorral" - fakadt ki Kurt Weill egy alkalommal. "Addig akarom hallani a zenémet, amíg élek." Máskor meg azt mondta: "Attól még nem rossz egy zene, hogy populáris." Alighanem arról folyhatott polémia, hogy a klasszikus végzettségű mester számára nem degradáló-e, hogy kabarékban játsszák a dalait. Meg hogy ehhez mit szól az ő akadémikus nagyérdeműje.

Nagy idők nagy tanúja ő. Kamaszkora a negyvenes évek végén, a bebopkorszakban telt. Egyszer még Monkkal is játszott együtt, pelyhes állú legényke korában, Art Taylor helyett ugrott be, kapott érte tíz, azaz tíz dollárt. Aztán a következő néhány évtizedben Paul Motian játszott nagyjából mindekivel, aki a műfajban számít. (Amúgy örmény származású, szülei a törökországi pogromok elől menekülhettek az Államokba, és a nevét úgy ejti, hogy Mósn.) Két héttel ezelőtt Joe Lovano szaxofonossal és Bill Frisell gitárossal Budapesten lépett fel. Akik hallották, jó emlékezetükben őrzik meg a kis öregembert.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy azt a tömegpszichózist, amit rock and roll party néven hozott létre a Hungaria együttes valamikor a nyolcvanas évek elején, még az ezredfordulón sem felejtjük el. 1995-ben egy látványos zenekari összeborulás tanúja lehetett vagy hatvanezer álruhás jampec a Népstadionban, aztán Fenyő Miklós ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját, most pedig elkészült a Hungaria-dalokból egy musicalnek nevezett színpadi produkció, a Hotel Menthol, országos sztárokkal a főszerepben.

A Budapesti Negyed Kávéházi kisbibliográfiája több mint húsz művet sorol föl, A modern kori kávéháztörténet alapmunkáit, köztük a Kávéház-siratót. Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán pedig már a Budapesti Negyed kávés számát is említi a bibliográfiában. Három év, három könyv a kávéházakról, a nosztalgia s a talán nem utópia jegyében, hogy lesz még egyszer kávéház Budán, Pesten. Nemcsak kávéház nincs, e kiadványok sem kaphatók, eme írás reklám- és marketingértéke nulla. Célja nem is, csupán mint az egyik könyvé, "a téma iránti figyelem felkeltése, hangulattermtés". Teremtsen, keltsen hangulatot.

hónapban vadonatúj kiadványok nem kerültek forgalomba, ám érdemes tenni egy kört az év végéről átcsúszottak körül.

Amikor én még kissrác voltam, nem volt otthon lemezjátszónk, csak egy veterán Philips rádió, olyan túlélő típus. Részrehajlás nélkül szolgálta a családunkat: az apukámnak áriákat, a tesómnak meg nekem Komjáthyt.

Rég láttam ilyen erős szerzőgárdát hip-hop-lemezen, de erről inkább később, először a borítót dicsérném, átszellemült fekete férfi és fehér nő, félreérthetetlen és gyönyörű erotikus fotó, az ilyentől szoktak agyvérzést kapni a fajvédők mindkét oldalon. Szeretem az ilyet, finom, de határozott ütés a gyönge pontra.

Szombaton Zágrábban kezdte, hétfőn nálunk folytatta idei európai turnéját Jimmy Page és Robert Plant. Mielőtt azonban két fiatal muzsikus, Charlie Jones (basszus) és Michael Lee (dob) társaságában megismertették volna április 20-ra várható új albumuk, a Walking Into Clarksdale anyagát a Budapest Sportcsarnok közönségével, a Marriott hotelben fél órán át tanulmányozták a közép-kelet-európai sajtó kérdezéstechnikáját.

Az a telt ház, szóval az a tizenkét-tizenhárom ezer, aki a belépőjét kipengette, igazán rászolgált arra a kegyes csúsztatásra, hogy - majd idővel - egy Zeppelin-koncertre emlékezzen vissza. Jimmy Page és Robert Plant pediglen éppen annyi elismerésre szolgált rá, mintha húsz évvel ezelőtt jártak volna erre.

Az úgynevezett spanyol új hullámból természetesen Almodóvart ismerjük, esetleg a szép nevű Bigas Lunát, de a hivatásos besorolók szerint Julio Medem is közéjük tartozik. Pedig sok közös nincs bennük, bár tény, hogy mind spanyolok, viszonylag fiatalok, és szeretnek bonyolult történeteket elmesélni.

Ma már szinte minden nagyobb településen, így Székesfehérváron is, van egy afféle ékszerdoboz, amit óvárosnak, belvárosnak vagy csak szimplán bevásárlóutcának neveznek, ahol nincsen panel, nincsenek önkéntes lakásfoglalók. Egy kirakat, amivel büszkélkedni lehet, forgalom alig, és az is idegen.

Amikor az intendánsok, intendánshelyettesek és alintendánsok kinevezésével a MTV Rt. lassan olyanná lesz, mint a Pál utcai fiúk; amikor az rt egy volt operatőrénél megjelennek a végrehajtók, mert több évtizednyi munka után képtelen 600 ezer forintos jogos járandóságát kicsikarni a cégtől - akkor egyre nagyobb szimpátiával tekintek a műsorkészítő nemecsekekre. Különösen azokra, akiknek a hivatalosan - vagyis pénzügyileg és papíron - még csak nem is létező MTV 2-n még van kedvük nap mint nap szórakozni. S teszik ezt "ingyé" vagy divatos kifejezéssel élve, ló badzsetből.

A könyv első kiadásai még a Contre Sainte-Beuve címet viselték meglehetősen érdemtelenül, mivel csak néhány írás foglalkozik az irodalomtudós módszerével. A rövid művekben inkább Az eltűnt idő nyomában című regény első futamai csendülnek fel Lóránt Zsuzsa szobrászművész érzékeny fordításában (ő egyébként több Proust-figurát is megformált már). A mesteri kiállítású kötet prózái 1908-1909 között születtek, ám jóval később jelentek meg. Ennek talán csak örülhetünk, mert elképzelhető, hogy a kiadás kudarca inspirálta a nagyregényt.