"Pokolba az utókorral" - fakadt ki Kurt Weill egy alkalommal. "Addig akarom hallani a zenémet, amíg élek." Máskor meg azt mondta: "Attól még nem rossz egy zene, hogy populáris." Alighanem arról folyhatott polémia, hogy a klasszikus végzettségű mester számára nem degradáló-e, hogy kabarékban játsszák a dalait. Meg hogy ehhez mit szól az ő akadémikus nagyérdeműje.
Weill igazáról ma már nehéz lenne önismétlés nélkül írni, inkább azokra terelem a szót, akiknek - lám, "akarata ellenére" - a reneszánszát "köszönheti". Hal Willnerre mindenekelőtt.
Willner tribute-albumok producereként híresült el; az 1985-ös Lost In The Stars című Weill-lemez előtt Nino Rota és Thelonious Monk, később Charles Mingus előtt tisztelgett. Olyan kerek lemezek ezek, amelyek az elejüknél kezdődnek, és ott fejeződnek be, ahol végük van. Willnernek producerként nem kevésbé markáns a stílusa, mint ha a feldolgozandó darabok társszerzője lenne. A fogásai közé tartozik például, hogy szokatlan kontextusokat teremt: avantgárd - s jobbára ismeretlen - dzsesszzenészeket állít énekes popsztárok mögé, mondjuk Michael Stipe-ot, Debbie Harryt vagy Natalie Merchantet összeboronálva a Knitting Factoryvel. Ha sarkíthatnék kicsit, azt mondanám, az imént említett reneszánszban a jelentősége alig marad el Weillé mögött. A Lost In The Stars: The Music of Kurt Weill - előadói között: Sting, Marianne Faithfull, John Zorn, Lou Reed, Carla Bley, Tom Waits, Dagmar Krause, Charlie Haden - sikere hívta életre Marianne Faithfull zömmel Weill-dalokból álló 20th Century Blues albumát, és ugyancsak ez volt az a lemez, amit a kanadai Larry Weinstein September Songs címmel filmre álmodott. Amikor Faithfull Bécsben járt (MaNcs, 1996. április 11.), utalt rá: Willner szülei Auschwitzban ismerkedtek meg, s bár erről nem beszéltek sosem, Willnert mégis üldözte a nácizmus emléke; talán ezért is érzett elkötelezettséget a fasizmus elől menekült Weill muzsikája iránt.
Hát így. Ami pedig Larry Weinsteint illeti, mondom, mihelyst meghallotta a Lost In The Starst, egyszersmind egy filmet látott, amit történetesen ő rendezett... ha végül kilenc év múltán is. Innen már csak három esztendő kellett, hogy kijöjjön a zenéje lemezen, illetve még három hónap, hogy kapható legyen nálunk. (A film egy gyárcsarnokban játszódik, megidézve mintegy a Koldusopera 31-es német filmváltozatának hangulatát. Böhöm hangszórók mondják fel Weill pályafutásának legfontosabb adatait, ezeket illusztrálják a szóban forgó dalok feldolgozásai.)
Weinstein bölcs pasas: esze ágában sem volt rivalizálni Willnerrel, inkább a részvételét, áldását kérte. A két lemezen így nagyjából ugyanazokat a dalokat hallhatjuk - egyfelől. Ugyanakkor mások és másképpen - ugyanazt a számot csak Lou Reed (September Songs) és Charlie Haden (Speak Low) engedhette meg magának, de alig ismerni rá, semmi vész - adják elő, így elkerülhetővé vált az a csapda, hogy a September Songs a Lost In The Stars kopírjának tűnjék. A film dokumentarista áramlatából beúsznak Bertolt Brecht (Mack The Knife) és Kurt Weill (Speak Low) archívjai is, továbbá Weill felesége, Lotte Lenya (Pirate Jenny) és Teresa Stratas (Youkali Tango; Surabaya Johnny) is előkerül.
A többiek közelibb barátaink. Nick Cave (Mack The Knife), P. J. Harvey (The Ballad of the Soldier´s Wife), David Johansen (Alabama Song), Elvis Costello (Lost in the Stars), a Persuasions (O Heavenly Salvation), Betty Carter (Lonely House), Mary Margaret O`Hara (Don´t Be Afraid) és William S. Burroughs (What Keeps Mankind Alive?) - mintha mindannyian ugyanabból a köpönyegből bújtak volna ki.
Amit Willnernél korábban jeleztem, itt is áll. Cave-et a Spanish Fly kíséri, Costellót a Brodsky Strings Quartet, Burroughst Anthony Coleman. P. J. Harvey és Lou Reed mögött sem a szokásos arcok. Abba pedig, hogy melyik lemez jobb, hiba volna belemenni. Nagyon jók külön-külön, együtt meg még jobbak szerintem. Ahogyan párosával szép, nem? Weill és Brecht, Willner és Weinstein, film és zene, pop és dzsessz, elit művészet és plebejus. - Kurt Weill a maga és az utókorában is.
Marton László Távolodó
September Songs - The Music Of Kurt Weill, Sony, 1997
