Amikor én még kissrác voltam, nem volt otthon lemezjátszónk, csak egy veterán Philips rádió, olyan túlélő típus. Részrehajlás nélkül szolgálta a családunkat: az apukámnak áriákat, a tesómnak meg nekem Komjáthyt.
Most a Komjáthyt hagyjuk. Hanem a papám kedvenc énekesei: Caruso, Gigli, Björling, Schipa - az igen! Velük hajlamos volt négykezest énekelni, még az is megesett, hogy teli karral dirigált közben.
Azért ez túlzás!
Hát így. És most elmondom, hogy kerül ez ide.
A napokban Michael Bolton my secret passion című lemezével kedveskedett a Sony kiadó. Mondhatom, nem kis meglepetést keltett vele; az derült ki ugyanis, hogy a popsztár Bolton titkos szenvedélye nem más, mint a papám hőn szeretett operáinak az éneklése. Tosca, Bohémélet, Bajazzók, Az arles-i lány - nem részletezem.
Egy kicsit elérzékenyültem. Arra gondoltam, megkérdezhetném: Hát ehhez meg mit szólsz, fater? Ha élne.
Kicsit azért félek, nem tetszene neki. Nem egy nagy hang - így ő, és még legyintene is; volt benne egy kis sznobizmus, azt hiszem.
(Na jó, tényleg olyan rekedtes. De akkor is.)
Ide figyelj, fater! - felelhetném neki. Nem úgy van ám, ez most egy más világ! Nekem pontosan az tetszik benne, hogy hiányzik az a kamu kéró pátosz, szívszaggató teatralitás. (...) És különben is, ´95-ben maga Pavarotti kérte, hogy szálljon be mellé a Bajazzókba; valójában azóta kacsingat ki Bolton a popdalaiból. - Mondjuk ezzel folytathatnám, ha a papám speciel figyelne rám a Turf mögül.
Mindegy most már. Ez is.
Pedig nem akárki ez a Bolton; komolyan. És nagyon szépen játszik a (londoni) Filharmónia Zenekar. Nekem a Federico románca a kedvencem, attól mindig úgy összeszorul, magam sem értem.
Jó kis lemez, bizony. Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik belehallhatják a papájukat.
Marton László Távolodó
Sony Music, 1998
