Világzene: az elmúlt két

publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

hónapban vadonatúj kiadványok nem kerültek forgalomba, ám érdemes tenni egy kört az év végéről átcsúszottak körül.

hónapban vadonatúj kiadványok nem kerültek forgalomba, ám érdemes tenni egy kört az év végéről átcsúszottak körül.

Madredeus: O Paraíso. Lisszabon szomorkás muzsikájának fado a neve, a portugálok számára azonban fado a sors, és fado a hétköznapi élet is. Azt szokás rá mondani: portugál blues, bár inkább a brazíliai és Cape Verde-i dalokkal rokon. (A gyarmatosítással járó asszimilációra kéretik gondolni, hogy ne maradjon kételkednivalónk.) A portugál, a brazil és az észak-afrikai népzenék kölcsönhatása mellett még a költészet befolyását említik a cikkek, a balladák hagyományára, illetve a jellemző rímpárokra utalva. De ebbe most ne menjünk bele.

Akárhogy is, Lisszabon legnépszerűbb társulatának Madredeus a neve. Amikor Wim Wenders a Lisszaboni történetét forgatta, rá bízta a zenét, és nem tévedett vele: úgy a város, mint a film azonossá vált a dalaival. Tizenkettedik éve működik a zenekar, nincs már benne tangóharmonika, nincs már benne cselló, csak a tíz- vagy tizenkét húrú portugál gitárok, a feltűnően visszafogott szintetizátor s persze az énekesnő, Teresa. Ha a Cape Verde-i mornának Cesaria Evora, akkor a fadónak ő a királynője. Csak míg Cesaria hangja pokoljárt és whiskyn edzett, Teresáé oly megejtően ártatlan, mint aki "elvétette" az irányt, s a mennybe érkezett. (EMI, 1997)

Sierra Maestra: Tibiri Tabara. Keverék a legnépszerűbb kubai tánczene, a son is: még a XIX. század első éveiben, a Haitiből menekült francia nyelvű fehérekkel és feketékkel fektették össze az alapjait.

A Sierra Maestra az újabban alakult sonzenekarok közül való; hozzáértők szerint az egyik legjobb. Miután újra felkapottá vált a kubai zene, ez volt az egyik társaság, amit azonnal kikanalaztak a nyugati kiadók. A korábbi Son Highlights from Cuba album után most a Tibiri Tabara is bejött, februárban az európai world music-rádiósok listájának élére került. Meglehet, túl populáris a vokál, de a trombita és az ütősök dobogós helye kétségtelen. (World Circuit, 1997)

Matt Darriau-Paradox Trio: Flying at a Slant. Hallhattunk már sok zenekart, amely a Balkán cigányzenéjét játssza, jóllehet másról szólnak a családi gyökerei. Angliából a 3 Mustaphas 3-t, Finnországból a Slobo Horót, az Egyesült Államokból a Zlatne Uste Balkan Brass Bandet, hadd ne folytassam.

A Klezmaticsból ismert Matt Darriau Paradox Triója más történet: a Balkánhoz elsősorban inspirációért, ihletettségért nyúl, ugyanakkor nyakig merül a New York-i downtown-szcéna avantgárd hagyományában is. Minden porcikájában eredeti és erőteljesen improvizatív etnodzsessz születik így, mely persze a balkáni népzenénél messze intenzívebb ráfordulást és kitartást igényel. (A fúvós hangszerek-cselló-gitár-dob felállás már önmagában is árulkodhat erről.)

A Flying at a Slant a második Paradox-album, ezúttal is fejet hajtva Bartók Mikrokozmosza előtt. Több, mint jelkép: megbízható ízlés, választékos zene, elegáns gesztus. (Knitting Factory Works, 1997)

Balogh Kálmán & The Gipsy Cimbalom Band. A cimbalmos Balogh Kálmánnak azt szokták "felróni", hogy túl sok - egymástól független - produkcióra koncentrál, hogy túl sok letérő szakítja meg az útját, hogy összeáll "bárkivel". Életrajzi adatai, mintegy igazolva az aggodalmat, tucatnyi zenekart sorolnak fel: klasszikust, dzsesszt, rockot és folkot, az utóbbiból magyart, cigányt és zsidót. (Bontva a lemezborítón.)

Lemezének Hollandiában már megjelent egy koncertváltozata, mely a Roma vándor címet kapta. Román és bolgár, török és görög, erdélyi, szerb és spanyol táncok - eddig tiszta sor. Hanem most kitűnik, Baloghék "vándorlásába" a műfaji határok átlépése is simán belefér: miközben a balkáni cigányt magyar és zsidó népzene tarkítja, hol egy rock ´n´ roll-emlék, hol egy akadémikus trombitaszóló bukkan fel; egyáltalán, az egész anyag poénokkal és fordulatokkal teli. Mintha egy emlékdús kávézóban együtt húzná az összes hatás: a Rajkó, a Zsarátnok, az Ökrös, a Dresch, a Joel Rubin Band és így tovább. Ha úgy tetszik, "vendéglátós" zenét hallunk, ha úgy tetszik, annak paradoxonát. Ami biztos: aki ennyi kiszívni valót talál még a Pacsirtából és A csitári hegyekből, azért korai az aggodalom. (Fonó Records, 1997)

Marton László Távolodó

publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...