Madredeus: O Paraíso. Lisszabon szomorkás muzsikájának fado a neve, a portugálok számára azonban fado a sors, és fado a hétköznapi élet is. Azt szokás rá mondani: portugál blues, bár inkább a brazíliai és Cape Verde-i dalokkal rokon. (A gyarmatosítással járó asszimilációra kéretik gondolni, hogy ne maradjon kételkednivalónk.) A portugál, a brazil és az észak-afrikai népzenék kölcsönhatása mellett még a költészet befolyását említik a cikkek, a balladák hagyományára, illetve a jellemző rímpárokra utalva. De ebbe most ne menjünk bele.
Akárhogy is, Lisszabon legnépszerűbb társulatának Madredeus a neve. Amikor Wim Wenders a Lisszaboni történetét forgatta, rá bízta a zenét, és nem tévedett vele: úgy a város, mint a film azonossá vált a dalaival. Tizenkettedik éve működik a zenekar, nincs már benne tangóharmonika, nincs már benne cselló, csak a tíz- vagy tizenkét húrú portugál gitárok, a feltűnően visszafogott szintetizátor s persze az énekesnő, Teresa. Ha a Cape Verde-i mornának Cesaria Evora, akkor a fadónak ő a királynője. Csak míg Cesaria hangja pokoljárt és whiskyn edzett, Teresáé oly megejtően ártatlan, mint aki "elvétette" az irányt, s a mennybe érkezett. (EMI, 1997)
Sierra Maestra: Tibiri Tabara. Keverék a legnépszerűbb kubai tánczene, a son is: még a XIX. század első éveiben, a Haitiből menekült francia nyelvű fehérekkel és feketékkel fektették össze az alapjait.
A Sierra Maestra az újabban alakult sonzenekarok közül való; hozzáértők szerint az egyik legjobb. Miután újra felkapottá vált a kubai zene, ez volt az egyik társaság, amit azonnal kikanalaztak a nyugati kiadók. A korábbi Son Highlights from Cuba album után most a Tibiri Tabara is bejött, februárban az európai world music-rádiósok listájának élére került. Meglehet, túl populáris a vokál, de a trombita és az ütősök dobogós helye kétségtelen. (World Circuit, 1997)
Matt Darriau-Paradox Trio: Flying at a Slant. Hallhattunk már sok zenekart, amely a Balkán cigányzenéjét játssza, jóllehet másról szólnak a családi gyökerei. Angliából a 3 Mustaphas 3-t, Finnországból a Slobo Horót, az Egyesült Államokból a Zlatne Uste Balkan Brass Bandet, hadd ne folytassam.
A Klezmaticsból ismert Matt Darriau Paradox Triója más történet: a Balkánhoz elsősorban inspirációért, ihletettségért nyúl, ugyanakkor nyakig merül a New York-i downtown-szcéna avantgárd hagyományában is. Minden porcikájában eredeti és erőteljesen improvizatív etnodzsessz születik így, mely persze a balkáni népzenénél messze intenzívebb ráfordulást és kitartást igényel. (A fúvós hangszerek-cselló-gitár-dob felállás már önmagában is árulkodhat erről.)
A Flying at a Slant a második Paradox-album, ezúttal is fejet hajtva Bartók Mikrokozmosza előtt. Több, mint jelkép: megbízható ízlés, választékos zene, elegáns gesztus. (Knitting Factory Works, 1997)
Balogh Kálmán & The Gipsy Cimbalom Band. A cimbalmos Balogh Kálmánnak azt szokták "felróni", hogy túl sok - egymástól független - produkcióra koncentrál, hogy túl sok letérő szakítja meg az útját, hogy összeáll "bárkivel". Életrajzi adatai, mintegy igazolva az aggodalmat, tucatnyi zenekart sorolnak fel: klasszikust, dzsesszt, rockot és folkot, az utóbbiból magyart, cigányt és zsidót. (Bontva a lemezborítón.)
Lemezének Hollandiában már megjelent egy koncertváltozata, mely a Roma vándor címet kapta. Román és bolgár, török és görög, erdélyi, szerb és spanyol táncok - eddig tiszta sor. Hanem most kitűnik, Baloghék "vándorlásába" a műfaji határok átlépése is simán belefér: miközben a balkáni cigányt magyar és zsidó népzene tarkítja, hol egy rock ´n´ roll-emlék, hol egy akadémikus trombitaszóló bukkan fel; egyáltalán, az egész anyag poénokkal és fordulatokkal teli. Mintha egy emlékdús kávézóban együtt húzná az összes hatás: a Rajkó, a Zsarátnok, az Ökrös, a Dresch, a Joel Rubin Band és így tovább. Ha úgy tetszik, "vendéglátós" zenét hallunk, ha úgy tetszik, annak paradoxonát. Ami biztos: aki ennyi kiszívni valót talál még a Pacsirtából és A csitári hegyekből, azért korai az aggodalom. (Fonó Records, 1997)
Marton László Távolodó
