A hazai színpadokon nincsen annál hálásabb feladat, mint valamiféle zenés-táncos produkció létrehozása. Aki teheti, ebben utazik, a közönség bizalma határtalan, a lehetőségek kiapadhatatlanok, habkönnyű dolgok éppúgy beleférnek, mint történelmi példák vagy éppen a kötelező irodalom, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok. Sorolhatnánk reggelig. Lefogadom, hogy valahol már gőzerővel készülnek egy 1848-as rockoperával.
Az Operettszínház legújabb bemutatója, a Hotel Menthol a könnyed, laza vonalat erősíti, ráadásul a szerzőknek, Fenyő Miklósnak és Novai Gábornak, csupán annyi dolguk volt, hogy szíveskedtek a pénztárhoz fáradni. A dalok többségét már réges-régen megírták, az egész ország kívülről fújja, kell ennél több? A piszkos munkát, hogy valamiféle történet bontakozzon ki a közismert dalok nyomán, Böhm Györgynek és Korcsmáros Györgynek - aki a produkció rendezője is - kellett volna elvégeznie. Nem nagyon erőltették meg magukat.
Jampec szabadcsapat ragadja el egy lakótelepi lakásból Zsilettet és kishúgát, Frufrut, akik éppen nem tudnak mit kezdeni azzal a fene nagy szabadsággal, amit szüleik elutazása jelent. Elindulnak a Hotel Mentholba, ahol "minden este buli van", útközben fölszednek még pár embert, mennek-mendegélnek, míg a szállodához nem érnek, amit éppen le akarnak bontani. Persze nem bontják le. A legvégén eléneklik a Hotel Menthol című számot, a lakótelepi lakást örökre elfelejtik, a szülők sem jönnek haza, az álom valóra válik. A finálét követően még felcsendül a Multimilliomos jazzdobos és a Limbó hintó csak úgy, ráadásként.
Egy pillanatra sem kétséges, hogy a Hotel Menthol színpadra állításának semmi más célja nem volt, mint az, hogy így vagy úgy alkalmat teremtsenek Hungaria-számok előadására. Az ilyesmit általában revünek, emlékkoncertnek, szellemidézésnek, rosszabb esetben hullagyalázásnak szokták nevezni, musicalek esetében viszont még a legvisszataszítóbb takony is valamiféle történettel bír, és a dalokat sem tizenvalahány éves lemezekről ollózzák össze.
Maradjunk abban, hogy a Hotel Menthol revü ráadásul nem is olyan rossz. Akármennyire meglepő, a táncosok egyszerre mozognak, Bakó Gábor koreográfiája teljesen rendben van, a zenekar pedig képes arra, hogy kottából játsszon úgy, mintha ösztönösen tenné. A színpadképpel nem spóroltak, aki arra számított, hogy egy papírmasé Cadillacet világítanak meg három grillcsirke-melegítő lámpával meg egy kifeszített karácsonyfaizzó-sorral, csak ámulhat: Csanádi Judit díszleteire a világon bárhol vevők lennének.
A szereplőkre sem lehet egy rossz szavunk. Csonka András sziporkázik az ügyeletes jó fej skatulyájában, Forgách Péter öreg jampecként huszonötödször is olyan átéléssel süti el bemozdulós poénját, hogy huszonötödször is sikert arat, Szandi képes háromnál több mondatot is hibátlanul elmondani, a legnagyobb meglepetés azonban Szulák Andrea, aki végre bebizonyíthatja, hogy a híresztelésekkel ellentétben mégsem tejgyári hulladékból készült energiaitalon hizlalt sci-fi díva, hanem Hernádi Judithoz hasonlítható komika, aki úgy tud bejönni, hogy vastapsba kergeti a nézőket.
A közönség különben is kitesz magáért, fenntartások nélkül vevő az ismerős számokra és az ismerős sztárokra, a konkurens színházigazgatók pedig verhetik fejüket a falba, hogy nem nekik jutott eszükbe a Hungaria-dalok színpadra állítása. A Hotel Mentholból sikerdarab lesz, mert az ilyen kézenfekvő, kiszámítható limonádék nem lehetnek nem sikeresek. Azok a nyolcvanas évekbeli ködlovagok pedig, akiknek meggyőződésük volt, hogy a rock and roll, az nem egy tánc, végleg leszámolhatnak illúzióikkal. Magyarországon a rock and rollt Hotel Mentholnak nevezik, nincsenek katonái, csak mézeskalács házban dekkoló alkalmazottai, szemceruzával rajzolt barkójú vidám fiúk, gumikrokodilon bőgőző segédszínész, álmodozásról éneklő tinibálvány egy tigrismintás villanyautó tetején.
Ahol operett van, ott operett van.
Legát Tibor
