Beállás gyanánt a trió lenyomott két számot az üres nézőtér előtt, az egyik Monk volt, talán. Aztán átvonultunk a PeCsa valamelyik lepattant kistermébe, kérdezzünk, amit akarunk. Õ úgysem válaszol. Ez volt a policy. Arra a kérdésre persze, amit egy kolléga tett fel, hogy tudniillik dzisz kep on hed ver from? ver báj dzisz kep? (azazhogy a művész fején lévő - kis, fehér, kötött - sapkát a művész vajon hol vásárolta), valóban nem könnyű udvariasan felelni. (Németországban, egyébként.) Ezután következtünk mi, igyekvő úttörők a veteránnál. Hogy volt az, amikor a bácsi Bill Evansszal meg Scott la Faróval összehozott néhány lemezt, ami alapvetően változtatta meg az emberiség felfogását a jazztrióról?
Sehogy, felelte a művész, és elhallgatott.
De valahogy mégis lett az a zene, törtük meg a kissé kínos csöndet, ami ezután mintegy beállt.
Igen, ez volt az első alkalom, amikor egy trió, ahelyett hogy a bőgős és a dobos a zongoristát kísérte volna, elkezdett úgy játszani, mintha egy zenész lenne. Integrált zene volt. De nem törtük rajta a fejünket. Csak úgy jött. Munka volt. This was a job.
Csönd. Hisz ez nyilvánvalóan nem igaz.
Mi a különbség az ötvenes évek zenéje meg a mostani jazz között? Egyetértene-e avval, hogy az aranykor végérvényesen, valamikor a hatvanas évek vége felé véget ért?
Most sokkal hangosabb a jazz. És a klubokban New Yorkban kevesebbet cigiznek meg piálnak, mint annak idején. Amúgy meg a jazz aranykora a húszas évek volt, amikor ő még meg sem született.
Szívesen játszik Monk-számokat, konstatáljuk ezután, inkább csak magunknak.
Igen. Jó mulatság egy dobos számára Monkot játszani. Great fun. De másnak is, nemcsak egy dobosnak. Sokan játsszák mostanában az ő zenéjét. Amíg élt, nem szerették. Sokszor nem is volt rendes munkája.
Kik azok a zenészek, élők vagy holtak, akikkel a legjobban szeretne játszani?
Bill (Frisell) és Joe (Lovano). Nevet. Egyébként is, kérdezzük inkább őket, ők sokkal okosabbak nála. És tudják, mi történik a New York-i éjszakában. Õ este kilenckor már alszik, nem jár sehova. Kérdezzük őket.
Érdekes, hogy milyen keveset üt a dobjaira. És mégis mennyire jelen van, jegyezzük meg némi hallgatás után.
Ja. Minek annyit ütni, feleli az agg dobos.
Lassan szedelőzködni kezdünk. Ha nem, hát nem.
Paul Motian ekkor megkegyelmezett nekünk.
A különbségről kérdeztük, ugye, hajol hozzánk. A különbség az, hogy akkor nagyon nagy zenészek, különlegesen nagy zenészek voltak a pályán. Nagy mennyiségben. In great numbers. Olyanok, akik ma nincsenek. Nincs titok. Ez a titok. Nem hiszem, hogy valaha összejön ennyi zseniális művész egy korban. Különleges idők voltak. Még akkor is, ha előfordult, hogy az Evans-Motian-la Faro trió néha négy-öt embernek játszott egy klubban. Senki nem tervezte el előre, senki nem tudta, hogy így lesz. De ez a kor elmúlt.
Hallgat-e jazzt?
Nincs olyan jazz ma, ami igazán a kedvemre való volna. Nézzék, én a beboppal nőttem fel. Parkert hallgattam, meg Dizzy Gillespie-t, meg Kenny Clarkot, aki a kedvencem volt. Mit hallgassak? Nem is gyakorlok. Ma este gyakorlok. A színpadon. Majdnem hatvan éve dobolok. Mi a búbánatot gyakoroljak? Kigyakoroltam magam egy életre.
Volt-e valami köze a heroinnak ehhez a nagyszerű korhoz?
Ugyanannyi nagy művészt tudok mondani, akik heroinisták voltak, mint akik nem. Coleman Hawkins, Lester Young, Errol Garner. John Coltrane. Na jó, Coltrane egy darabig anyagozott, de aztán lejött róla. A művészt egyébként szemmel láthatóan felmérgesíti a kérdés. A kreativitásnak és a heroinnak semmi köze egymáshoz, ezt verjük ki a fejünkből. Lehet, ezt meg sem kellett volna kérdezni: Motian még az interjú meg a búcsúzkodás után is visszarohan hozzánk: Johnny Hodges nem volt junkie, vegyük tudomásul! Dizzy Gillespie was not a junkie! A művész maga sohasem volt a kábítószer rabja - talán azt a feltételezést értette a kérdés mögé, hogy minden nagy jazz-zenész heroinista (ergo: aki nem az, nem is lehet nagy zenész), talán a jazz-zel szembeni előítéleteket (züllött, kábszeres banda az egész műfaj). Nincs értelme magyarázni, hogy nem is úgy gondoltuk. Nem kellett volna megkérdezni.
Aztán kiderül még, hogy Motiant mostanában mindenki Bill Evansszal cseszteti: könyvet írnak róla sokan, és Motiant hívogatják, hogy meséljen róla ezt-azt. Holott ő, Motian is könyvet ír, a visszaemlékezéseit. Bill Evans egyébként a barátja volt, folyton együtt lógtak New Yorkban. És nem igaz, hogy a Waltz for Debby vagy a Sunday at the Village Vanguard csak egy munka volt. Barátok voltak. Egészen addig, amíg Evanset végképp el nem nyelte a heroin, úgy ´63 táján, és a zenéje szét nem esett. ´64-ben San Franciscóban játszottak, Gary Peacockkal, és látta, hogy kész a pali. Utána soha nem is zenélt már vele. És nem zenél mostanában Charlie Hadennel sem. Haden is jó barátja volt, sokat játszott vele. De most valami baj van a fülével, egy műanyag fal mögött tud csak játszani, és közben monitoron nézi a zenét: ha túl hangos, árt neki.
Minden barátom halott, mondja Motian.
Ön, hm, egy dinosaurus. Az egyik utolsó.
A művész nem tiltakozik. Azelőtt mindig én voltam a legfiatalabb a színpadon. Most meg én vagyok a legöregebb. Néha gondolkodom ezen. De nem mindig. A mával is foglalkozni kell. És az emberek szívesen hallgatnak egy dinosaurust. Motiannak soha nem ment olyan jól, mint most, még akkor is, ha a dolog üzleti része nem érdekli őt. Van egy ügynöke, az hozza-viszi Európába. Ideát vagy Japánban egyébként jobban szeret koncertezni, mint az Államokban. Jobbak a szállodák, jobb a koszt, jobb helyeken játszanak. És ontja a lemezeket is, az ECM-nél jön ki nemsokára egy opus Paul Bleyjel és Gary Peacockkal.
Hála istennek, mondják azok, kis idők kis tanúi, akik meghallgatták őt Budapesten, a PeCsában, vagy két hete.
kolbász-aranka
