Zene

1999-et írunk. Kosovóban háború dúl, a román tévében az Esmeralda. A két dúlás közül az utóbbi tartja nagyobb izgalomban Capalnitüa ivarérett gimnazistáit - a gazzal gazdagon felvert romániai település diáksága spanyoltudását szaporítja a szappanopera segítségével. Az angol mint világnyelv megkerülhetetlenségéről hamarosan ők is értesülnek, ámbár nem a tévéből, hanem a helyi vasútállomás felől: Szerbiába tartó amerikai NATO-egység gördül be az állomásra, s gördülne tovább is, ha az állomásfőnök hirtelen támadt törvénytisztelete (a szállítmányt képező radarlokátornak nincsenek ki a papírjai) el nem napolná a továbbállást.

Rendezőnk nyilvánvalóan annak a - fénykorát a kilencvenes évek elején magyar mozivásznakon tobzódással eltöltő - csoportozatnak a kicsit megkésett muzsikása, amit a továbbiakban (ha véletlenül szóba kerülnének) lótuszevőknek hívunk. Hangképzési ismereteik úgyszólván teljes hiányáról lehet legkönnyebben felismerni őket, nem hangsúlyoznak, és nem artikulálnak, monoton pereg el minden szavuk - enerváltak és másodlagos frissességűek. Mondhatnánk, ilyenek bárminő élethelyzetben - de ritkán láthatjuk őket élethelyzetekben. Gyakorlatilag zérus halmazú bizonyíték áll rendelkezésünkre létezésükről - úgy kéttucatnyi film: a Lakatlan embertől az Árnyékhadseregen, majd a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át Vranik ígéretes első filmjéig, a Fekete keféig. Mármost, ha az irályt en bloc tesszük mérlegre vagy az Adást csak úgy magában, óhatatlanul is felmerül a kérdés: mitől is tűnt ígéretesnek a Fekete kefe? Attól, hogy tényleg vicces volt egy olyan korban (majd' öt éve), amikor kötelező volt viccesnek lenni, ami ugye rengeteg kortársi erőlködést eredményezett. Illetve, hogy béklyói szorításából is próbált valami érvényes üzenetet közvetíteni, tán olyasmit, hogy nem az egyes ember élete, hanem a világ tét nélküli, hát nem is kell nagyon törekedni. Ez nem sok ugyan, de nehéz vitatni.

Tamino herceget egy óriási (sárkány)kígyó üldözi és fenyegeti - ezzel a jelenettel indul Mozart utolsó operája, s e nyitópillanat inszcenálása rögvest fel is adja a leckét a mindenkori, s különösképp a jelenben szorgoskodó rendezőknek: ugyan mit is lehet kezdeni a derék kültelki komédiás, Schikaneder librettójával, melyben a mesés és a színpadi látványkeltést szolgáló harsány elemek közhelyes bölcsességekkel és szimbolikus mozzanatokkal elegyednek? A tavaly nyáron Miskolcon vendégelt Lett Nemzeti Opera előadása például egy közpark padján mutatta az eltévedt királyi vért, míg a szörnyet az öngyilkosság eszközéül szánt vadászpuska helyettesítette, s az expozíció korszerűsítésére felhasznált rendezői ötleteket bizonnyal számos további, eredetinél eredetibb példával illusztrálhatnánk. Az Opera új bemutatóján, melynek színhelyéül az együttműködő partnernek kiszemelt Vígszínház szolgált, a rendező Marton László ugyancsak frappírozó megoldást választott: a - talántán kollégiumi - szobájának ágyán alsónadrágban hentergő Tamino ezúttal a takarójával kel birokra, s mintha eközben saját gerjedelmének kígyójával szembesülne. Ízig-vérig modern megközelítés, aminthogy az "itt és most" érzetét erősíti megannyi elhagyhatatlan korjellemző apróság: a laptop az asztalon, a mobiltelefonon érkező felvilágosítás, a rút szerecsenből bőrdzsekis rossz fiúvá transzponált Monostatos vagy éppenséggel a Három fiú futballakadémista fel- és kiszerelése. Az utóbbi gyermekek ráadásul a nézőtér felől slisszolnak be a függöny mögé még a nyitány hangjai alatt, s utóbb néhány munkatársa ugyancsak innen, a parterről intézi kérdéseit Sarastróhoz.

A színes vásári forgatag mélyén tombol a világválság - a felszínén pedig párkapcsolati válságok tombolnak. Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabja a szerző minden erőfeszítése és deklarációja ellenére sem tragédia, ezt majdnem nyolcvan évvel a megszületése után fájdalmasan tisztán lehet látni.

A rendszerváltás után és az Európai Unió hathatós segítségével Magyarország is nekiláthatott, hogy újjáélessze lokális és regionális kulturális gyökereit. Mindenkinek érdeke volt, hogy a kötelező május elsejei felvonulások vagy bazári szórakozássá züllesztett búcsúk helyébe olyan vélt vagy valós hagyományokon alapuló ünnepi események szerveződjenek, melyek egyszerre alkalmasak a szórakozásra és a lokálpatriotizmus erősítésére. Akadnak települések, amelyeknek nem nehéz a helyzetük - Budafok a pezsgőt, Vecsés a káposztát, Makó a hagymát, Szeged a paprikát állította fesztiváljának középpontjába -, mások inkább a kuriozitásra hajtanak (Tekenye a pogácsára, Rácalmás a tökre, Siófok a tojásra), s a nagy nekibuzdulásban az is megesik, hogy Budapest régóta urbanizálódott XVIII. kerületében megünneplik a Krepuska Géza szüreti fesztivált. A fantáziátlanabbaknak marad a pálinka-, mangalica- vagy borfesztivál, illetve olyan hibrid képződmények prezentálása, mint például az "pusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban a honfoglalás kori haditornával és jószágetetéssel egybekötött Pünkösdölő.

Tekintsünk egész éves fesztiválként a Pécs 2010 projektre, és nyugodtan nevezzük december 30-át mínusz egyedik napnak. Ebben az esetben kijelenthetjük: a kulturális évadot egy nemzetközi hírű rendező nemzetközi hírű zenekara nyitotta. Amiben a rendező nem kifejezetten nemzetközi színvonalon gitározik, de ez most mellékes. Ami fontos: a filmzenéken edződött, balkáni lakodalmast játszó belgrádi bolondokháza, azaz a No Smoking Orchestra Emir Kusturica kíséretében vérprofi show-t csinált Pécs frissen burkolt főterén.

Kábé ugyanabból az ágymagasságból vágunk neki, mint a Poligamyban, csak itt a fiatalok közti párkapcsolati csevej nem válik el a lepedőakrobatikától. Magyarul: épp egy meghitt cunnilingus közben nyitjuk rá az ajtót Burtre és Veronára.

Akinek magyaráznom kellene a két brooklyni unokatesó, Fredro Starr és Sticky Fingaz hiphopbandájának karrierjét, az valószínűleg életében nem hallgatott ilyesfajta zenét - legfeljebb a Slam refrénjének védjegyszerű töttörö-töttörőzése rémlik neki a kilencvenes évek MTV-jéről meg a korabeli házibulikról -, akinek pedig nem, az jó eséllyel ott volt ezen az estén a közel telt házas A38-on. Utóbbiak láthatóan tisztában vannak az összes Onyx-slágerrel meg a szólólemezekkel, a balhékkal, és gyertyát gyújtanak minden évben a rákban elhunyt egykori Onyx-tag, Big DS emlékére.

Rajongónak lenni nagyszerű, mert a csekélységek is boldogságot okoznak, de rajongónak lenni rémes, mert tökéletesen védtelenné válik az ember. Jól ismerheti ezt az állapotot, aki találkozott már a Tim Burton ötletéből-figuráiból készített Karácsonyi lidércnyomás című bábmusicallel (1993, rendezte Henry Selick): mi, vagyis Jack, a megfélemlítő szerepébe beleunt és a karácsony elsinkófálását kitervelő tökkirály odaadó hívei mindent akarunk, ami a kedvencünkhöz kapcsolódik - mely buzgalomnak köszönhetően immár tizenhat éve virágzik Camdentől a Terézvárosig a gótikus-punkos burtoni relikviaipar.

Alattam a magasság, felettem a mélység, dobok egy szolid szaltót, és máris minden a helyére kerül: a hegyek lent, az ég fent, én meg a kettő között lovagolok egy szimpatikus szellőn. Mélyen letüdőzöm a jó levegőt, és két bukfenc között elmormolok egy hálaimát, amiért egész frankón összeforrtak a múltkori zuhanásban ripityára tört csontjaim.

Az USA elnöke részletes levélben válaszolt a blogger kérdéseire - erre a hírre az ember azért felkapja a fejét. Pedig nincs ebben semmi különös: Yoani Sánchez a Time szerint a világ száz legbefolyásosabb emberének egyike, természetes tehát, ha a jó öreg Barack örül, hogy kifejtheti véleményét neki és olvasóinak (havonta úgy 15 millió ember).

Az 1931-ben, a mai Csehország területén található Wiesenbergben született zongoraművész 2008-as visszavonulásáig egyike volt az 1956 utáni korszak meghatározó előadóinak. Nemcsak zongorista volt, hanem - a német mellett angolul is! - remek költő (és ezt a szereplési vágyát még nem adta fel, nemrég saját verseinek tolmácsolójaként lépett fel a bécsi Konzerthausban, a zongorista Pierre Laurent-Aimard kíséretével), nagyszerű esszéista, egészében ama bizonyos klasszikus korszakba tartozó, okos, felvilágosult, kellemesen ironikus kultúrlény.

Kurt Cobain 15 évvel ezelőtti halálával a Nirvana megszűnt létezni, de a zenéje azóta sem tud megérkezni a névben jelzett állapotba. Drága halottunk rendre feltűnik a legjobban kereső előadók éves listáin, máig virulensek az öngyilkosságát környező összeesküvés-elméletek, és folyamatosan jönnek ki az "új" Nirvana lemezek és DVD-k.

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.