Zene

Amíg Nagy-Britanniában és a világ java részén 2004 volt a nagybetűs indie-forradalom éve (tudják, Franz Ferdinand, Interpol, Maximo Park és bajtársaik), addig nálunk csak erős fáziskéséssel, 2007-ben alakulhatott ki végre egy masszív, fiatal, karcos és gitárcentrikus zenekarokat felvonultató színtér. Mellőznénk a megszokott tiszteletköröket, hogy ezek az alakulatok a nemzetközi fesztiválokon is megállnák a helyüket, meg hogy most tényleg itt a lehetőség csatlakozni a nemzetközi popzene véráramához, inkább szimplán örüljünk annak, hogy van nekünk is egy sokszínű indie "garázsunk", amelyből egyre több zenekar tolat ki bemutatkozó anyaggal. Tavaly a fővárosi zenekarok jöttek ki első lemezzel (The Moog, EZ Basic, Hangmás), idén tavasszal három vidékről indult zenekar debütál.

Azzal a nagyeszű sajtóssal, aki a Zdob si Zdubot a moldáv Red Hot Chili Peppersnek aposztrofálta a programajánlóban, szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ha egy zenekarban a gitáros pontosan ugyanolyan idióta sapkát hord, mint John Frusciante az Under The Bridge klipjében (meg Czutor Zoliék még a korai Nyers-időkben), attól még nem feltétlenül muszáj ekkora állatságot írni. Természetesen aztán mindenhol így írták körül őket, pedig ezek a moldáv arcok saját maguk bírták a legjobban definiálni jó pár lemezzel ezelőtt a saját stílusukat.

Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik.

Katyn mai megítélésének ügyében nincs rossz oldal. Nincs épelméjű ember, sem Lengyelországban, sem máshol, aki - legalábbis erkölcsi értelemben - vitatná, hogy mi történt, vagy bármiféle igazolást keresne legkevesebb 16 ezer lengyel hivatásos és tartalékos tiszt meggyilkolására. (Ez nb. igaz az "orosz félre" is, avval együtt persze, hogy ilyenről aligha beszélhetünk, a történelem magyarázata ott sem a "hivatalos szervek" privilégiuma. És igaz avval együtt is, hogy bár az orosz kormány már 1990-ben elismerte, és bocsánatot kért a bűntettért, az értelmezés fontos nüanszaiban súlyos nézeteltérések vannak a lengyel és az orosz kormányok között.)

A színpadon néhány akvárium a díszlet - szép tárgyak ezek, helyes halacskák úszkálnak bennük (nem mindben!), zöldes fény járja át őket, és jók mindenre: asztalnak, széknek, ágynak. Argan, a képzelt beteg szereti a díszhalakat. Poén is lesz ebből, csak ki kell várni.

Békés Pál prózája egy olyan tweedzakós nagybácsira hasonlít, akitől majdnem mindig ugyanazt kapjuk ajándékba, de mindig örülünk neki, mert érezzük, hogy tényleg ezzel jártunk a legjobban.

A szerző gimnazista éveinek leírásánál, szinte egy mondat közepén megszakadt kézirat címe eredetileg Önéletrajz volt, az újat a kötetet összeállító Kőbányai János adta, akinek valószínűleg eszébe juthatott Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi műve, okkal. Mindkét könyv a Monarchia magyar részén a XIX. század második felében nagy lendületet kapott polgárosodásról szól, ráadásul mindegyik szerzőnél gyerekkora eseményei szolgálnak a történetek kiindulópontjául, de míg Márai a kassai szászok felemelkedését és elmagyarosodását, addig Székács-Schönberger az ország pereméről - ősei esetében Újvidékről és a Vág folyó mellől - Budapestre költözött zsidóság vagyonosodását és asszimilációját ábrázolja.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.

8 kis kritika

Éppen huszonöt éve szűnt meg, vagy ha úgy tetszik, hullott tetszhalálba a posztpunk/new wave/gothic rock univerzum egyik alapzenekara, a Bauhaus - most állítólag végleg az enyészetnek adják magukat, de azért úgy döntöttek, nem tűnnek el nyom nélkül.

Egészen kevés kulcsfontosságú zenekar van a rocktörténelemben, amely még huszon- vagy harmincakárhány év után is képes a megújulásra. Az újjászületés fogalma hordoz magában valami gyanús, az aktuális lemez megjelenéséhez időzített marketingtartalmat - mégis, időről időre akad olyan rockdinoszaurusz, amely a halványabb próbálkozások után ismét elő tud állni újnak ható anyaggal. A kilencvenes években a Depeche Mode és a U2 volt ilyen, ám ha a kétezres évekből kellene rábökni efféle zenekarra, akkor már kissé zavarba jönnénk. Az R.E.M. szerencsére még időben jelentette meg új lemezét.

Még hogy trilógia, ugyan már! Odaát, az interjúban is pedzik, és a rendező még tán el sem készült előző, nemzetközi hírt és nevet hozó munkájával, a Fallal szembennel, amikor bejelentette: trilógia lesz ez, szerelem, halál és ördög. Az ördögöt! Hősünk tipikusan az a rendező, aki mindig ugyanazt a filmet csinálja, tehát sorban a harmadiknál trilógiát zár, a negyediknél már - keressék meg az idegen szavak szótárában. És egyik sem halálról, mind egy halál előtti állapotról, a hazatérésről szól. S milyen hazatérésről? Nos, némileg álságosról. Vissza oda, ahol addig csak a nyári iskolaszünetben, ahol csak rokonlátogató útlevéllel, ahol csak turistaként azelőtt. Oda, ahol valósággá leszen minden nosztalgia, vissza a serdülőkorba, vissza gyereknek, amikor még sokat van az ember kinn az utcán, amikor sokat éri a levegő. És van a közelben tó, esetleg tenger.

Aby Warburg 1924-től haláláig, 1929-ig dolgozott legendás képatlaszán, s természetesen befejezetlenül maradt, hiszen egy ilyen tervet nem lehet befejezni. Talán éppen ez a belátás fordította a nagy magántudóst egy olyan műfaj felé, amelynek adekvát technikai feltételei is csak jóval később, a számítógép feltalálásával jöttek létre, teoretikus jelentőségét pedig az utóbbi évtizedekben kezdik általánosítani. Mindaddig minden szabályszerű tanulmányát, előadását egy hatalmas program, pontosabban egymásba illeszkedő nagy kutatási területek töredékének tekintette, s amikor az I. világháború végétől tartó súlyos mentális betegségéből kigyógyult, és visszatért témáihoz, akkor ezek összegzésére egy eleve és szükségképp töredékes, variábilis formát talált, amelynek képelemei kicserélhetők, átrendezhetők, folytathatók és kiegészíthetők - mintegy a tudományos teljesítmények sorsát szimbolizálva.

A megrendültség nem esztétikai kategória, tudom, de Csutoros Sándor (1942-1989) kiállításának igazi érvényt mégiscsak az az érzés ad, amit a ritkán vagy soha nem látott grafikái és festményei keltenek.