Zene

El vagyunk kényeztetve: gyakorlatilag napra pontosan egy évvel az Emil és a detektívek aktuális német adaptációjának magyarországi bemutatója után máris itt a következő hasonigényű nekirugaszkodás. Kis Kästner-reneszánsz lehet, voltaképpen érthető okokból. Egyfelől, mert nevezett szerző zseniális, másfelől, mert szezonja van a kiskamaszok viselt dolgainak: Harry Potter korát éljük. Azért ez a logika is érdemel legalább egy kacsintást: ha már annyira zabálják azt a Harryt, hátha Kästner is hoz valamit a konyhára. Pedig ha zongorázhatnánk a különbséget, lenne itt hangverseny, mondhatom.

A Carbonfools korántsem új formáció - produkciójukat immár jó három éve követheti figyelemmel a klubokba, partikra látogató honi közönség. Az eredeti zenekart még 2000-ben alapította az underground partivilágban jól ismert (nemrég a B‘lga kapcsán is méltatott) dj Titusz és Tóth Szabolcs szitárművész - utóbbi, intenzív indiai tanulmányai miatt, idővel kimaradt a csapatból. Titusz mellett jelenleg Vígh Dávid gitáros, Zsazsa basszusgitáros, az ütőhangszeres Zsüli és Keleti Tamás dobos ügyködik, s kellően hosszú az alkalmanként közreműködő vendégelőadók listája is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Gamelánzenekarok ritkán járnak ezen a vidéken, hát még olyanok, mint a Kua Etnika, amely a gamelán stílusainak, hangszereinek és tájegységeinek szintézise által híresült el.

n MUST I PAINT YOU A PICTURE?: THE ESSENTIAL BILLY BRAGG 20 év 2x20 dalban dupla CD-n: bevezetés az angol punk legnormálisabb (és immár deresedő) feje, Billy Bragg világába, akinél kevesebb pózzal tán senki sem képes a három P - pop, politika és perszonális ügyek - keverésére egy életművön át érvényes módon. Vagy akár egyetlen versszakban ("Politika és terhesség kérdéseit vitatjuk meg poharazgatás közben / Mennyire szeretem ezt az esti iskolát": Greetings To The New Brunette).

Akkor döntöttem el, hogy színész leszek (mert az vagyok, ha írónak is hisznek)" - írja Kornis Mihály, miután megnézte Darvas Ivánnal a Liliomfit. Ugyanezt a mondatot olvashatjuk a szintén mostanság megjelent, kedvesen tudálékos, bennfenteskedő és kissé - épp csak amennyire szükséges - túlírt színházi causerie-gyűjteményében (Színházi dolgok, Tericum Kiadó, 2003) is. Ez a túlírtság, újból kiderült, a kornisi poétika egyik legfontosabb formaképző jegye. Amit ha nem poétikai, hanem, mondjuk, lélektani kategóriaként kellene megneveznem, habozás nélkül úgy hívnék: exhibicionizmus, parttalan, féktelen exhibicionizmus. Ez pediglen színészerény. A kötet első és leghosszabb írása Kornis ellenzéki éveiről mesél, arról, hogyan találta meg és hogyan hagyta ott a demokratikus ellenzéket. Ezekről a lapokról egy igazi,zseniális szörnyeteg

A 60-as évek végén New Yorkban Nancy Friday a fejébe vette, hogy ha neki pajzán gondolatai vannak, akkor biztos más is így van ezzel. Kérdezősködni kezdett, de csak néztek rá ostobán, nem értették, mi a kórság az a "női szexuális fantázia".

Lafcadio Hearn görög-ír-amerikai hírlapi tudósító 1890-ben érkezett Japánba. Egy évtizeddel később Yakumo Koizumi néven, az egyik ősi szamurájcsalád tagjaként, mint a japán kultúrát Nyugaton több műfajban (regény, útleírás, tankönyv) népszerűsítő sikeres írót s egyben a Tokiói Császári Egyetem volt professzorát helyezték végső nyugalomra.

A majdnem száz évet élt író első ötven éve szinte folyamatos katonáskodásban telt. 1895-ben Heidelbergben született, és már 1913-ban elszökött az atyai háztól, hogy beálljon az idegenlégióba. Ám az apa nem enged, minden befolyását latba vetve, hat hét után visszaszerzi fiát, aki aztán az I. világháborúval vigasztalódik, meg is kapjaa Vaskereszt

Egy sokat idézett kutatás szerint a nyugati világ embere még a halálnál is jobban fél a nyilvánosság előtti szerepléstől. Évtizeddel ezelőtt erre a felismerésre alapozva vált a tengerentúlon a retorikai nevelés az oktatás szerves részévé, melynek eredményeként ha megkérdezünk egy átlag amerikait bármiről a kamerák előtt, egy levegővel átlagosan öt percet fog nekünk folyamatosan, jól formált mondatokban beszélni. A szóbeli meggyőzés hatékony kézikönyvei is zömében angolszász - jórészt amerikai - szerzőktől valók. A múlt század elején még a magyar közoktatásban is kötelező tanegység volt a szónoklás tana, ám aztán bő fél évszázados szünet következett, amelynek következményeit mindannyian ismerjük hétköznapi tapasztalatainkból éppúgy, mint az interaktív rádió- és televízió-műsorokból vagy akár a hazai közélet beszédkultúrájából (lásd különösen a Deák Ferenctől Medgyessy Péterig tartó retorikai kontinuumot). Aztán jött a rendszerváltás, és mostanság próbáljuk ismét fölvenni az elejtett fonalat. Egy magas szintű, átfogó retorikatankönyvre azonban nagy szükség lenne - ezt az űrt kívánja betölteni ez a 700 (!) oldalas kötet. Felemás sikerrel.

Ennek a lánynak súlyos története van: holttesteken gázol át, mire eljut önmagához, és hát abban sincs sok köszönet. A Radnóti Színhában bemutatott dráma igazi "nagyvállalkozás": nemcsak a színházat, hanem a közönségét is próbára teszi.

Vannak műsorok, amelyek fittyet hánynak történelemre, rendszerváltásra. Rezsimek jönnek-mennek, de a Kék fény marad. Mert úgy látszik, ez tényleg kell nekünk, nézőknek. A nézettségi indexek is ezt mutatják, a Kék fény az egyik legstabilabb közszolgálati műsor az M 1-en. Az alábbi gondolatkísérlet e rejtély okait próbálja meg felfedni.

Woody visszatér n+1 - köszöni jól van, nagyot nőttünk, mióta nem látott. Voltaképpen csodálatra méltó az a rendíthetetlen bizalom, amit a jónevű, magát rendre New York-inak ábrázoló filmrendező ezeréves hőse, a csetlő-botló balfácán, a nagyvárosi slemil, a blabla- bla iránt táplál: anyagcsere-történetének aktuális epizódjában sem fognak csalódni a rajongói. Bár most kicsit belengeti, hogy minden másképp lesz, de csak viccel. Vagy ami ennél sokkal valószínűbb, észre sem veszi, hogy belengette. Észre sem veszi, mert annyira el van foglalva magával.

A mi kutyánk kölyke, egy konkrét magyar most Hollywoodban is megmutattaÉ Mielőtt rátérhetnénk, hogy mit is, mijét is, nézzük a pedigréjét: mitől magyar? Hacsak nem a származása miatt, ami persze itt másodlagos. Magyarországon szokásban van felpanaszolni az amerikai vízumügyintézés mérsékelten barátságos voltát, miszerint ott nem is várják olyan nagyon a magunkfajtát, jaj. Persze egy franciának nem kell vízum. Kassovitz mégis úgy volt vele - mert magyar -, hogy mi van, ha őt sem várják nagyon. Hát rágyúrt veszettül Amerikára. Már a hollywoodinak véletlenül sem nevezhető első nagyobb dobása után másról sem lehetett hallani tőle, csak hogy hogy viszket már neki a tengerentúl. Ám ezzel együtt úgy lehetett vele, hogy amit a Gyűlölet mutat, arra odaát aligha van piac.