„A szüleim állattartással foglalkoztak, de miután azt szigorú törvényekkel szabályozták, inkább ruhákkal kezdtek üzletelni. Az éneklés persze folyamatosan jelen volt a családban, ahogy általában a cigányok életében. Ha az apukám leült az asztalhoz enni, szinte rögtön énekelni kezdett, és időnként odaültetett minket, gyerekeket is, hogy hallgassuk a dalokat, és énekeljünk vele. Heten voltunk testvérek. Szerettük a lassú hallgatókat, de aztán mondtuk, hogy most már táncolni akarunk, jöhetne valami gyors is! Aztán improvizálni kezdett, és akkor a pergetőkre táncoltunk. Gyakori volt az is, hogy átjöttek a rokonaink, és ahogy beszélgetni, iszogatni kezdtek, jött az éneklés, a tánc. A táncot a gyerekekkel kezdették el, és együtt csodálták, ha jól ment nekik.”
Azt nem mondták, hogy gyönyörű hangod van?
„Nem, sosem. A szüleim nem is nagyon tudták, hogy éneklek. Inkább az volt jellemző, hogy ha nem volt magnó, akkor mi, gyerekek szolgáltattunk magunknak zenét. Csak úgy egymás között. Főleg cigányzenét hallgattunk, a Kalyi Jag volt a kedvencünk. Aztán az unokatestvéreim elhívtak a Holdvilág Színházba, hogy ott együttest alapíthatunk, táncolhatunk, énekelhetünk. Az első előadásra meghívtuk a szüleinket is, valójában akkor derült ki számukra, hogy mivel foglalkozunk. Persze örültek neki. De ha nem jön Mazsi, akkor másképp alakult volna az életem.”
Na, de Mazsi – Rostás Mihály – jött, azaz elment a cigány gyerekek előadására, és ott ragadt a színházban. A második előadáson már ő kísérte Mónit, és együtt nyerték meg az 1996-os Ki mit tud?-ot, bár előtte nem is tudták, hogy a színházat igazgató Malgot István benevezte őket. Mire sor került a döntőre, cigány szokás szerint összeházasodtak. Aztán megszületett a lányuk. Mónika három évig nem akart mással foglalkozni. Persze a Ki mit tud? híre gyorsan lecsengett, így elölről kellett kezdeni. Mazsi beszállt a Romano Dromba, olykor Móni is fellépett velük. De az igazi lépést a Romengo megalapítása jelentette 2004-ben.
Szívszorító hallgatókat a Romengóval is énekel Mónika, de annak a bandának megvan a maga világa, amibe nem fér bele egy ilyen tömény tematikus album. Ugyanakkor Móni arra is nyitott, hogy olykor kiléphessen a medréből – ezért jelenik meg szólólemezeként a Romanimo.
Honnan az ötlet?
„Mazsi már régóta szerette volna, hogy vegyünk fel egy olyan lemezt, amin csak hallgatók vannak. Kezdetben a maga örömére gondolta, arra csak később gondolt, hogy meg is jelenhetne. Hiszen mások még nem csináltak ilyet, és némelyik hallgatót a cigányok sem ismerik, nemhogy a szélesebb közönség. Bizonyos részeknek nekünk is utána kellett járnunk. Egyik-másik versszakot még soha nem hallottuk. Mentünk a nagynénémhez, hogy idézze már fel, hogy is volt eredetileg. Végül is így azt a célt is szolgálni tudjuk, hogy ne tűnjenek el ezek a dalok.”
„Hiszen ezek tükrözik a legmélyebben a cigányok lelkét – bólogat Mazsi –, a nagy részük Móni emlékeihez kötődik, ezeket hallotta a szülei, nagyszülei körében. Ezek azok a dalok, amikben 100 százalékig ki tudja fejezni az érzéseit. A gyorsabbakkal sincs baj, de ahhoz más hangulat, nagyobb közösség kell. A hallgató privát, legfeljebb családi.”
Szerepel egy auschwitzi dal is a lemezen. Voltak a családodnak ilyen élményei?
„A hallgatók arról szólnak, hogy mit éltek meg a cigányok – feleli Mónika –, ezt is megélték. Mindkettőnk családjában voltak érintettek, de soha nem akartak beszélni róla. Azt tudom csak, hogy a dédszüleim az akkori Csehszlovákiából menekültek Magyarországra, az erdőkben bujkáltak, hogy ne találjanak rájuk.”
„A nagyapám, Rostás Mihály mesemondó mesélt erről gyerekkoromban – fűzi hozzá Mazsi –, de gyerekként alig figyeltem fel rá. Csak később, amikor felfogtam, hogy miről van szó, akkor szerettem volna megkérdezni az öreget, de addigra már elment. Valahogy megszenvedhette a holokausztot, de nincs róla pontos információm. Az anyám csak legyint, tartózkodik a témától. Ha magába fojtja, talán jobban elviseli, nem akarja, hogy feltörjön a fájdalom.”
Fájdalomból persze jut különben is.
Erről most Mónika szívesebben hallgatna… Volt néhány hónap, amikor megakadt a lemezfelvétel. Amikor képtelen volt rá, olyan helyzetbe került…
Mazsival fél év különbséggel vesztették el egy testvérüket.
A nagy alkotások mélyén mindig ott rejlik valami szenvedés – próbálom szóra bírni.
„Amikor az apukám halt meg, akkor is feldolgozhatatlan fájdalmat éreztem – nyílik meg végül –, de közben azzal is szembesültem, hogy bizonyos dalokat képtelenség elénekelni e nélkül. A testvérem elvesztése után azonban csak arra tudtam gondolni, hogy bár soha ne tudtam volna meg, mit jelent ez az érzés. Olyan lelkiállapotba kerültem, amiről a mai napig azt hiszem, hogy nem tud építeni. Éppen ellenkezőleg. Inkább leépít.”
Az édesapád hangját hogyan sikerült „átmenteni” a lemezedre?
„Gyerekként sejtésem sem volt arról, hogy az éneke micsoda kincs. Az is csak később derült ki számomra, hogy mekkora híre van az országban. Egy anekdota szerint egyszer egy lagziban énekelt a nénikémmel. Nem volt mikrofon, de nem is kellett: olyan erővel énekeltek, hogy állítólag beleremegett a sátor fala, pedig valami pléhből készült. A hangja és a stílusa is örök példakép nekem. A lemezen hallható felvétel a halála előtt, szinte az utolsó pillanatban készült. Nagy kár, hogy nem tudtunk többet készíteni, de reménykedtünk, hogy még van idő. Öt éve már… Egy alkalommal, amikor eljött hozzánk, kértük, hogy énekeljen valamit. Nem is tudott arról, hogy a Mazsi bekapcsolta a magnót.”
Mónika édesapja, Lakatos Géza József mellett a nagynénje, Lakatos Klára is hallható a lemezen. Az emlékezés és a főhajtás fontosságán túl annak érdekében is, hogy a zömükben közös tőről fakadó dalok minél változatosabb és frissebb színezetet kapjanak. Ezért bukkan fel Rostás Krisztián gitárja és szintetizátora is, az utóbbi persze csak módjával, szinte jelképesen. De mindez csak részletkérdés. Ami a döntő, az lényegében a rendületlen megrendülés, a sorozatos próbatétel. Katarzis megint, megint…
Marton László Távolodó
