Zene

Meg lehet-e maradni gyereknek? Meddig őrizhető meg az a különös, ösztönös álomvilág, a gondolkodás szabadsága, amikor a fantázia által kreált valóság igaziságához nem fér kétség?

A rendező-koreográfus, Horváth Csaba Frank Wedekind legendás expresszionista drámáját választotta feldolgozásra, az álszent, polgári környezetben élő, megcsúszott kamaszok tragikus történetét.

Félidejéhez érkezett a Bipolar elnevezésű német-magyar kulturális csereprogram. A Halbzeit! remekül sikerült berlini demonstrációján ott voltak lapunk munkatársai. Most két, Budapesten megvalósult projektről számolunk be.

"Ezt az Erdély-dolgot szeretném megírni" - nyilatkozta tavaly a sugárzóan fiatal írónő, s frissen megjelent, immáron harmadik önálló kötetét elolvasva alighanem kijelenthetjük: Tisza Kata szavának állt.

A kaliforniai Amy Tan 17 éve megjelent bestsellerének magyar kiadása jó eséllyel indulhatna a legrondább fedelű könyvek versenyén - ennél csiricsárébb és kuszább külsőt nehezen lehetett volna kitalálni. Nem az a fő baja, hogy ízléstelen, hanem az, hogy a könyv tartalmát illetően nem segít eligazodni. Aki ránéz, valószínűleg valamiféle távol-keleti úti beszámolóra számít, mely - a borító alsó felén látható utcai neonreklám sugalmazása miatt - egy mai kínai nagyváros életét mutatja be.

Nyolc kis kritika

Nem is emlékszünk rá, volt-e már ilyen: egy fiatal magyar rockzenekar másfél hónapig turnézott Amerikában. Élményeiről a The Moog háromötöde (a dobos, a bőgős és az énekes) számolt be a Narancsnak.

Remek egy sztori Huey Longé, csoda, hogy csak kétszer filmesítették meg mindeddig. A Dél demagógja és még kismillió becsületsértő névvel illetett, népjóléti intézkedéseiről és diktátori hajlamairól egyaránt híres louisianai politikus üstökösszerű felemelkedéséről, hivatalban töltött éveiről és golyó általi haláláról először (1949-ben) Robert Rossen készített filmet, a kor divatja szerint baljós hangulatú erkölcsdrámát.

Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt.

Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.

A Krétakör legújabb bemutatójának címe Bánk-bán; az írásmódnak ezúttal nem tulajdonítanék akkora jelentőséget, mint annak idején a Siráj esetében. Katona József drámája ez, mindenféle átigazítások nélkül, melyek közül Illyés Gyuláé volt a legmarkánsabb, és számos színielőadás dramaturgjának munkája múlt el nyomtalanul a produkcióval. Szóval az eredeti - sokak szerint távolról sem minden ízében zseniális - mű látható itt.

Nem mindig sikerül a borító hátoldalára olyan textuszanzát kanyarítani, amely hűen, tömörítve viszszatükrözi a mű hangulatát. Albert DeMeo önéletrajzi könyvének viszont a mottójává is nyugodtan válhatna a lentebbi pár sor. Mely szerint "a felszínen a gengszter élete csupa ragyogás és csillogás, tele kalanddal és érzéki, sötét szemű nőkkel. A valóságban azonban a maffiózó egy kimerült, középkorú pasi, aki hajnalban jár haza kiábrándult feleségéhez és a kutyatálhoz, amit neki kell kipucolnia.

A világszerte hatalmas rajongótábort magáénak tudható japán író harmadik magyarul megjelent könyve két, minden átfedésük ellenére teljesen soha össze nem érő szálból szövődik. Legalábbis ami a konkrétumokat illeti. Az egyikben, a páratlan fejezetekben az önmagát Tamura Kafkának nevező 15 éves, koraérett tokiói gimnazista megszökik apjától, és minden különösebb ok nélkül, kizárólag érzéseire hagyatkozva a távoli Takamacuba utazik, ahol egy kis könyvtárban helyezkedik el a rejtélyes Szaeki asszony pártfogása alatt.

Nyolc kis kritika