Magyar Narancs: Közel harminc koncert másfél hónap alatt: fel lehet készülni erre valamiképp?
Szabó Tamás: Nem. Persze próbáltunk előtte sokat, de olyan volt, mintha eddig a leállósávban haladtunk volna, aztán fel kellett gurulni a hatsávos sztrádára.
Dorozsmai Gergő: Los Angelesben kezdtünk, először végigmentünk a nyugati parton, aztán egy koncert miatt vissza Hollywoodba, majd onnan utaztunk délre, a keleti partra, végül északon vissza LA-be.
SZT: Minibusszal mentünk, a hangszereinket vittük itthonról, a többit ott béreltük. A menedzserünk jött velünk, ő is vezetett a sofőr mellett.
Szabó Csaba: Naponta minimum négy órát, de inkább hatot meg tízet kellett vezetni.
MN: Egyre jobban ment a játék, vagy darab idő után kifáradtatok?
SZT: Először napról napra folyamatosan fejlődött, aztán kevés zökkenővel stagnált, a végén meg picit lejjebb ereszkedett, mert már fáradtak voltunk.
SZCS: Az utolsó három koncert, Chicago, Denver és LA aztán ismét nagyon jó volt. De a csúcspont mindenképp a New York-i buli volt, bár a Los Angeles-in meg persze a South by Southwest fesztiválon többen láttak minket.
SZT: New York azért volt annyira jó, mert a hely is jó volt, mi is jók voltunk, ráadásul sok fontos ember látott minket, például a rádiós promóciót intéző cég, a The Syndicate vezére. De az egész nap nagyon menő volt. Fölkeltünk nyolckor, elmentünk egy tévébe, ott játszottunk négy számot, aztán átmentünk a Billboard magazin szerkesztőségébe, ahol volt egy akusztikus koncertünk, és este a klubban, a koncert előtt volt még egy interjú. Az utcán azt hitték, hogy híres emberek vagyunk, fotózkodtunk is egy iskoláscsoporttal. Az osztályfőnök fotózott, sztárnak éreztük magunkat. Egy napig.
MN: Nézőszámok?
SZT: Vegyes: volt, hogy harmincan jöttek, volt, hogy kétszázan.
SZCS: A hétfők mondjuk mindig szarok voltak, akkor nem kellett volna koncertezni.
SZT: Ugyanakkor jó volt olyan koncerteket is adni, ahol kevesen voltak és kevésbé lelkesek, mert muszáj volt egyre jobbnak és jobbnak lenni, hogy valahogy meghódítsuk őket. Itthon már kissé elkényelmesedtünk.
SZCS: De az amerikaiak, legalábbis akikkel mi találkoztunk, sokkal lelkesebbek voltak, mint itthon. Ha csak hatan voltak, akkor is eladtunk legalább két CD-t. Nyitottak voltak, tetszettünk metálosoknak is, feketéknek, mexikóiaknak, szóval nem csak a kislányoknak. Õk mondjuk sokszor le sem jöhettek a koncertre, mert nem volt mindegyik "all ages show".
SZT: És voltak idősebbek is. Az első austini koncerten például negyvenes-ötvenes párok voltak meg kisgyerekek, és teljesen megőrültek. Itthon harminc fölött annyi a koncertre járásnak, ott meg idősebben is lemennek, és abszolút képben vannak.
MN: Fix pénzért játszottatok, vagy a jegyeladásból kaptatok gázsit?
SZT: Mindkettőre volt példa. New Yorkban meg elég furcsa módszer van: megkérdezik a bejövőket, hogy melyik zenekarra jöttek, a név mellé húznak egy strigulát, és a végén annak alapján osztják szét a pénzt. Nekünk ez éppen jól sült el: négy zenekar volt, mi "győztünk" aznap, és kurva sok pénzt kaptunk.
MN: Sajtóban felbukkantatok?
SZCS: Elég sok újságban benne voltunk, főleg a nagyobb városokban. Fanzine-okban, napilapokban is.
SZT: Volt két tévéinterjúnk, Hollywoodban egy rádiós beszélgetés, meg még jó pár telefoninterjú, és persze a koncert utániak. New Yorkban a Metro újság címlapján voltunk, és a Fearless Music Televisionben játszottunk, ahol már egy csomó, általunk kedvelt zenekar is fellépett, mint például a Brian Jonestown Massacre meg a Mando Diao. Négy számot játszottunk élőben - sikerült kiválasztaniuk azt, ami a legszarabbul sikerült, elvileg az ment le adásban.
DG: Visszhang inkább a neten volt. Az austini koncertünk például két jó kritikát is kapott meg a hartfordi is - ezeket hamarosan felrakjuk a honlapra.
MN: A kiejtést nem cikizték? Európai zenekaroknál gyakran megteszik.
SZT: Azt szerették, tetszett nekik. Azt mondták, hogy szexi.
MN: A gulyásrock kifejezés sem keveredett elő?
SZT: Nem, de a Las Vegas City Life koncertajánlójában benne volt, hogy itt vannak a magyarok, de mégsem cigánymuzsikát játszanak.
MN: Abból, hogy leszerződtetek a MuSickhoz, egyenesen következett ez a turné?
DG: A szerződésünkben benne volt, hogy két év alatt három turnét kell lenyomni.
MN: Kisebb helyi bandákkal léptetek fel. Nem lett volna szerencsésebb egy nagyobb zenekar előtt, állandó előzenekarként játszani?
SZCS: Az lett volna a legklasszabb, de nem lehetett, mert még ismeretlenek vagyunk. De talán a következő turnénk ősszel már olyan lesz.
DG: Ezt a turnét még a kiadó szervezte le, de az a cél, hogy egy booking agencyvel összehozzanak egy szerződést, hogy a következőt már ők intézzék. Õk pedig eleve azzal kezdik, hogy rákérdeznek a "tour history"-ra: hány turnétok volt, merre, meg persze fontos az is, hogy van-e lemez, hol jelent meg satöbbi. Jó ügynökséget nem lehetett volna találni úgy, hogy előtte se turné, se lemez, semmi nem volt.
MN: Kint mikor jött ki a Sold For Tomorrow?
SZT: Az a vicces, hogy akkor jött ki, amikor visszajöttünk. Bár koncerten persze árultuk. Elvileg február végén jelent volna meg ott, de végül azért, hogy a Press Here Publicity mindenhova rendesen el tudja küldeni a promópéldányokat, áttolták a megjelenést április 10-re. A Nail Distribution a terjesztőnk, amely egész Amerikában terjeszt, és valószínűleg idén Németországban, a Benelux államokban és talán Svédországban is megjelenik a lemez.
SZCS: Így aztán a turnén leginkább a myspace-ről ismerték a zenekart.
MN: Azokban a klubokban, ahol játszottatok, milyen volt a cucc meg a technikusok felkészültsége?
SZT: Ez is változó volt, de általánosságban elmondható, hogy még a szar hangcuccból is gyakran jobbat tudtak kihozni, mint itthon.
DG: De voltak meglepő dolgok is. Hollywoodban például a legrosszabb koncertünk volt, nagyon rosszul szólt.
SZT: A szinti meg, ami analóg volt, el volt hangolódva. Jött a refrén, rácsaptam a billentyűkre, és fél hanggal alatta volt a többinek. Azért volt gáz, mert ez pont olyan koncert volt, ahol sok fontos ember megfordult, többek között az International Noise Conspiracy énekese is megnézett minket, mert ott veszik fel épp az új lemezüket Rick Rubinnal, és Dennis új zenekarát, a Lost Patrol Bandet a mi kiadónk adja ki Amerikában.
MN: A kiadó nem szeretné, hogy kiköltözzetek?
SZT: Hát, utalgattak már rá. Összeismerkedtünk egy Pop Levi nevezetű zenekarral, angolok, a dobosuk meg norvég. Kiköltöztek Hollywoodba, fél éve turnéznak, és mondta a főnök, hogy lám-lám, milyen jó is nekik, ott vannak a tűz közelében. Amiben persze van valami. Persze a véletleneken egy csomó múlik ott is. Például találkoztunk Seymour Steinnel, a Sire Records főnökével (ő fedezte fel a Ramonest, a kiadóját meg a Warner vette meg, de még mindig ő a főnök) azért, mert a kiadó ügyvédje felhívott minket, hogy a koncert helyszínén ott van Stein a bárban az emeleten, és bemutathat minket. Odamentünk, bemutatkoztunk, mondta, hogy de jó, hogy magyarok vagyunk, szereti a gulyást, ilyenek, és majd meghallgatja a lemezt, aztán meglátja, lehet-e valami.
MN: Ezeket az ígéreteket mennyire szabad komolyan venni?
SZT: Küldtek aztán sms-t, hogy várják a lemezt erre és erre a címre. Nyilván a felét sem lehet komolyan venni, de ha tíz százalék bejön ezekből, már jó. Ilyenek miatt érdemes kiköltözni, mert teszem azt, ha éppen a Rainbow-ban iszik valaki, akkor oda lehet menni hozzá.
MN: Nem csak akkor volna érdemes kimenni, ha kicsit másképp szólnátok, mint a mai indie-bandák?
SZT: A főnök úr a kiadónknál azt mondta az új számainkra, hogy egy amerikai zenekar nem használna ilyen harmóniákat. Mindenesetre az új dalaink szerintem is egyedibbek. A kiadó most még azzal akart különlegessé tenni minket, hogy elhozatta velünk azokat a ruhákat, amik a fotóinkon voltak, és azokban léptünk fel. Ez különösen Seattle-ben tetszett az embereknek, mert ott attól jó egy zenekar, hogy minél hülyébben néz ki és minél hülyébb zenét játszik.
MN: Az élmény sem lebecsülendő, de van valami megfogható eredménye is egy ilyen turnénak?
SZCS: Meg lehetett ismerkedni emberekkel, de a legfontosabb szerintem inkább az, hogy a végére elég jó zenekar lettünk, összekovácsolódtunk "mind emberileg, mind szakmailag". (Nevet.)
DG: Egyre kevesebbet hangolunk...
MN: Másfél hónap az úton: kisebb merítést kérnénk a különösebb sztorikból.
SZT: Filmbe illően abszurd volt, hogy jöttünk Denverből Los Angelesbe, és a utahi sivatagban megálltunk egy benzinkútnál, csak mi álltunk ott a kisbusszal, aztán egyszer csak megjelent egy kurva nagy fehér limuzin, és kiszállt belőle három csövesszerű figura. Az egyik egy ötven-hatvan év közötti, furcsa frizurás arc volt és érdeklődött, kik vagyunk, mik vagyunk. Aztán elmondta, hogy ő egy síbajnok, és ő találta fel az úgynevezett "mullet" frizurát, ami a "keletnémet hajviselet" amerikai verziója. Merthogy ő rocker, és hosszú haja volt egykor, de síelés közben a szél folyton a szemébe fújta, úgyhogy elöl lenyírta, hátul meg megmaradt hosszúnak. Így aztán ő a felelős ezért a divathullámért. Aztán visszament a limuzinhoz, és hozott egy kurva nagy spanglit, amit a kezünkbe nyomott azzal, hogy érezzük jól magunkat, és ha Denverben játszunk legközelebb, akkor alhatunk a villájában - és ezzel elhajtott.
SZCS: San Antonio egész miliője elképesztő volt. Abba a klubba, közel a határhoz, azért járnak a fiúk meg a lányok, hogy dugjanak és drogozzanak, úgyhogy nem számítottunk semmi jóra, mégis az lett az egyik legjobb koncert végül, egészen megőrültek. Az utolsó banda egy blueszenekar volt, a helyi Turbojugend elnöke, egy mexikói Janis Joplin-szerű hölgy énekelt, és volt egy klasszikus mexikói bajuszos, hatvan körüli szaxofonos, aki adott nekünk füvet, Jézusról beszélt, és azt mondta, hogy Istentől kaptuk a tehetségünket.
SZT: És született rólam egy szám. Egy Huntsville-i lánybanda, a Kiss Kiss Bang Bang írt egy Tonyó című számot. Az a refrén, hogy "I Love My Tonyó - Rockin' In Hungary".
SZCS: Ez egy olyan banda, hogy van három csaj a kirakatban elöl, és az egyiknek az apukája írja a számokat, ő szintizik is, a másik apukája meg dobol, és van egy bajuszos tizenhat éves gyerek, aki pedig basszusgitározik.
MN: Lehet vajon profitálnotok itthon a turné tényéből? Jobb pozíció a nyári fesztiválokon, egyebek.
SZCS: Reméljük, hogy igen. Bár az, hogy most itthon megjelent a lemez és elkészült a klip, alighanem többet számít ezen a téren.
Greff András
Hó Márton
A The Moog budapesti lemezbemutatója április 27-én lesz az A38 hajón.
Indie.Hu
Az indie-nek aposztrofált gitárpopzenének, amelyet a The Moog is játszik, jobban áll ma a szénája itthon, mint valaha: az elmúlt egy-két évben egyre több ilyen buli, koncert és zenekar jött létre Budapesten és részben vidéken is. Gyakorlatilag gitárral elővezetett tánczene volna ez, amely egyszerre táplálkozik a hatvanas (Beatles, The Kinks), a hetvenes (Television), nyolcvanas (Talking Heads, Pixies, The Fall) és a kilencvenes évek (Pulp, Blur, Pavement) kulcsfontosságú brit (és jóval kisebb részben amerikai) gitárzenekarainak örökségéből. Maga az elnevezés az angol independent szó rövidítése: a nyolcvanas években még a független kiadókhoz tartozó zenekarokat takarta ez a kategória. 2007-ben azonban az indie már nehezebben megfogható.
Lévai János (azaz Dj Gasman, a Gumipop rendezvénysorozat egyik szervezője): "Annyi biztos, hogy angolszász eredetű, sokszínű és szerteágazó. Nekem underground popzenét jelent. Mint a megaslágereknél, a verze után jön a refrén, minden szirup nélkül. Többnyire van benne valami, amit nem viselnek el a kereskedelmi rádiók: irritáló hangú énekes, széttorzított elektromos gitár, nyugtalanító szinti, amiért nem lehet háttérben hallgatni munka mellett. Nem értek egyet azzal, hogy kizárólag gitárcentrikus zenét szabad indie-nek nevezni. A könynyed underground hiphoptól a játékos elektro-popig minden belefér."
Indie-közeli zenekarok már a nyolcvanas-kilencvenes években is működtek itthon, lásd Sexepil, Kortársak, Időrablók, Heaven Street Seven vagy a Publo Hunny, ám kapcsolódó szubkultúra viszonylag lassan alakult ki a stílus vonzáskörzetében. A Gumipopot alapító dj-k az utóbbi két zenekar koncertjei után kezdtek játszani a kilencvenes évek közepén, átlag húsz ember előtt. Nótári Péter (a ParaRadio egyik alapítója, szerkesztő, újságíró, az egykori Loaded partik alapembere, a független lemezek hazai terjesztésével foglalkozó Neon Music Hungary vezetője) az indulásra így tekint vissza: "A kezdetekről nekem az 1996-os Sziget jut eszembe, amikor a Színház Sátorban többezres tömeg előtt játszottak a haverok indie- és britpopdolgokat. Mani is ott volt az akkori Stone Rosesból, ott táncolt, mára legenda lett az a buli."
Itthon az indie 2005 végétől terjedt el szélesebb körben. Beindult a Tesco Disco és neves angol sztárvendégekkel az Alan McGee-féle Death Disco pesti tagozata, és működött már néhány ígéretes zenekar is: az Amber Smith (és a belőle kinövő Annabarbi utódzenekarai, a June16 és az "riás) vagy a Kaposvárról indult The Puzzle, amely 2004-ben tette át a székhelyét Londonba. Ebből a körből a legtöbbre egyelőre a The Moog vitte, ráadásul baromi rövid idő alatt: 2004-ben alakult Budapesten, két év alatt bejáratott név lett itthon, 2006 májusában szerződést kapott a Los Angeles-i MuSick Recordstól.
További meghatározó zenekarok: az E.Z. Basic, amely az elektronika (Primal Scream, Ladytron) és a new wave (Interpol) határvidékén mozog; a Sammy Sosa, amely az emo-indie (At The Drive-In, Sparta) zenekarok hatásait vegyíti; a Rolling Stones és a The Kinks hangzását modern környezetbe ültető The Trousers és a tempósabb garázsvonalat (The Hives, The Strokes) követő Panic Radio. A Supersonic, a The Make Me Sicks vagy a kivételesen magyar szövegekkel is dolgozó Hangmás is egyre markánsabb, vidékről pedig jönnek a fiatalok: a székesfehérvári Jacked, a nyíregyházi Lincoln vagy a debreceni Gonzo. Lévai szerint azonban a helyzet még mindig távol van az ideálistól: "Itthon sztereotip előítéletek élnek mind az indie-vel, mind a britekkel szemben, ami egyszerűen buta sovinizmus. Úgy tűnik, hogy a magyar értelmiség ízlésvilágát meghatározó kultlapok leragadtak a kilencvenes évek mindent elvakító etno és techno trendjeinél, mereven elzárkóznak mindenféle popzenétől. Ezzel szemben a Guardian és Independent szintű lapokban egymással versengenek az újságírók, hogy ki írjon az új megjelenésekről, kezdve a teljesen ismeretlen indie-zenekaroktól egészen a Sugababesig."
A zenekarok, a rajongók és a dj-k nemcsak a myspace-en, hanem más platformokon is jelen vannak már: működik egy friss infókkal, koncertdátumokkal és linkekkel ellátott, blogszerű weboldal (indie.hu), és nemrég elindult az első, műfajra szakosodott rádióműsor, a m.a.r.x. rádió, az ELTE egyetemi rádióján.
H. M.
Magyar indie a hálón:
Köszönet Kis Borsó Editnek a cikkhez nyújtott segítségéért.
