Mozart és Schikaneder Varázsfuvoláját örömszínház-intonációban játsszák Novák Eszter és Ascher Tamás végzõs növendékei a Merlin Színházban, Novák Eszter, Harangi Mária és Novák Péter rendezésében. Néhány színes fémhordó, egy kék létra, egy fapriccs és néhány méter anyag elég ahhoz, hogy ezernyi színben ragyogjon föl az örök történet, melyben ezúttal két válásiárva-szerû fiatal kapaszkodik ezerrel egymás felé, meg két magányos kódorgó leli meg a másik felét.
Poén nem marad ki; sem szóban, sem gesztusban, sem mimikában - "hátrább a madarakkal", figyelmeztetik a dámák a nagyot mondó Papagenót... A vízpróbát az ölelkezõ ifjak szinte észre sem veszik: Sarastro kancsóból önti a vizet az Éj királynõjének tálcájába...
Sarastro (a nagy ária is rendben van ám!) Herczeg Tamás alakításában kenetteljes, szemüveges, piros nyakkendõs, emberszabású "funkci". Polgár Csaba Papagenója igazi clown, van neki magához való esze; hozzá való asszonyka Roszik Hella. Tarjányi Tamás Taminója bódult ifjú, akit - semmi kétségünk efelõl - majd jól ráncba szed Kiss Diána Magdolna Paminája. A dámák - Takács Nóra Diána, Bánfalvi Eszter és Szilágyi Kata - sok derûs pillanatot szereznek versengésükkel, nyomulásukkal, reflektáltan ironikus játékukkal. A muzsikuscsapat is remek: Szabó Mónika és Selmeczi Bori vezetésével segítik át a színészeket a zene mélységein és magaslatain, és mindannyian lelkes, odaadó partnerek a közös játékban.
Felszabadultság, belefeledkezés - és közben jelentõs mennyiségû tehetség mutatkozik a Merlin nagytermében: sok fiatal színész mutatja meg, hogyan sikerült úgy beleszeretni a Varázsfuvolába, hogy a másoknak adható öröm lett a legfontosabb benne. Összjáték, pontosság szépen a háttérbe szorul, hiszen nem azt kell látnunk, hanem azt, hogy a végére mindenki, még Mátyássi Bence mese-ördögi Monostatosa is felhõtlenül örül mindenki boldogságának.
- ki -
Merlin Színház, április 22.
*****
Macy Gray: Big Nyolc éve már, hogy az ohiói Cantonból származó Natalie McIntyre Macy Gray néven berobbant a köztudatba, és rövid idõn belül hétmilliót adott el On How Life Is címû debütáló albumából. Az álló helyzetbõl megugrott funk-soul dívaságból Macy azóta sem engedett. A meglehetõsen szabadszájú és szeleburdi énekesnõ átlag kétévente összehozott egy-egy új korongot (The Id, 2001; The Trouble With Being Myself, 2003), zsebre tett pár Grammyt, tervezett ruhakollekciókat, fiatal tehetségeket ápolgatott, és nem utolsósorban nevelte három gyermekét is. A menetrend szerint érkezõ lemezeken Becktõl Fatboy Slimig, Santanától Stevie Nicksig mindenkivel dolgozott már, aki számít valamit (ha csak a rokon mûfajokban is). Az új lemezhez most Natalie Cole-t és Justin Timberlake-et vette be közremûködõnek (Will.I.Am-et, a Black Eyed Peas frontemberét pedig emellett még producernek is), de a Big nem csupán ettõl lett nagyon pazar. Sokkal inkább a már bevált alaprecept továbbfinomításától. Attól, hogy az elsõ másodperctõl az utolsóig képes erõlködés nélküli, telt hangzásával és némi kéjes bizsergetéssel megtölteni a hallgatók agyát. A középmély, reszelõsen búgó, erõteljes énekhang mellett kontrasztként kristálytisztán megszólaló hangszeres formációk hallhatók (gyakran vonósokkal az elsõ sorban) - legyen szó az albumnyitó Finally Made Me Happy souljáról, a katonásan pattogó Okay-rõl vagy a funkyba öntött, enyhén rockos Get Outról, egyre megy: elsõre is meg lehet állapítani, hogy ez az anyag tényleg méltó a lemez címéhez.
- szami -
Geffen, 2007
*****
Vadim Repin hamar visszatért. Egy hónapja Mendelssohn (Magyar Narancs, 2007. március 29.), most pedig Brahms hegedûversenyét játszotta. Ezúttal a technikai tökélynél többre vágyott, pupillatágító formátummal muzsikált. Játékának könnyedsége letaglózóan mágikus volt, pedig eddig úgy tudtuk, hogy ezt a darabot nekifeszülés nélkül nem lehet eljátszani. Bõséggel hagyott erõt a harmadik tétel arisztokratikus duhajkodásához, és aki duhajkodott már arisztokratikusan, az tudja, hogy ahhoz képest egy plebejus tombolás csak relaxáció. Repin minden tételt egyetlen ívre feszített fel, a hangokat tömött sorokba sorakoztatta, de azok nem léptek egymás sarkára, nem is botlott meg egyik sem. Összekoccanásra nem hallottunk példát. Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kísért, könynyedén húzatta magát a szólistával. Nyilván a hegedûs is ráérzett a koncert hõfokára, mert most nem elégedett meg egy akrobatikus ráadással, YsaØe 3. szonátáját (Ballade) toldotta a hivatalos mûsorhoz. Érdektelenné tette, hogy a darab technikailag nehéz, a kompozíció mélységei felé terelte a figyelmet. A versenymû elõtt egy spiritusztól túlcsorduló Haydn-szimfóniát (No. 101) hallottunk. Abban, hogy a mû a szellem tobzódásaként állt elénk, Kocsis Zoltán jócskán ludas, de azt nem tudjuk, hogy pontosan mely mozdulatait "hibáztassuk" ezért. Ezek a mozdulatok ugyanis inkább a darab élvezetérõl, s nem a darab koordinálásáról tudósítottak. A szünet után, amikor Rachmaninov általam nem ismert Harangok (Kolokola) címû darabját vezényelte, elõjött belõle a kormányos. Hatalmas zenekart, nagy kórust és énekes szólistákat állított csatasorba, hogy az Edgar Allan Poe verseinek orosz fordítására komponált képeslap-zsánertõl a szõrszál-egyenesítõ horrorig vezetett kompozíciót felfedeztesse. Ténykedésének sikerét a dermedt és tétova, a záró tétel nyomasztásától megszabadulni képtelen, tompa taps tökéletesen jelezte.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, Bartók terem, április 19.
*****
A halott lány Öt történet egy holttestre. Gondolják, vígjáték lesz? Gondolják újra! Toni Collette úgy bámul a messzeségbe, ahogy akkor szokott, amikor két oldallal késõbb valami szörnyûséges dolog leírása olvasható a forgatókönyvben. Toni Collette az elsõ számú epizód szereplõje: õ talál rá a brutális gyilkosság nyomait viselõ nõi holttestre, õ jelenti az esetet a rendõrségnek, és õ kezd új életet - hátrahagyva csapot-papot és szitkokat szóró anyukáját - a tragikus esemény áttételes következményeként. Amint Collette letudta a maga penzumát, a kép elsötétül, de rögvest újabb történet kezdõdik, melyben négy másik ismerõs színész kerül kapcsolatba a halálesettel. Szûk húsz percük van, hogy eljátsszák a maguk gyászát, mielõtt a vászon újra elsötétül. Kissé monoton szerkesztési elv szerint haladunk elõre, vagyis inkább körbe-körbe, de még inkább egy helyben. Mint Gombóc Artúrnál a csokoládé, annyiféle gyászt mutatnak itt nekünk: csendben viseltet és síróst, vége felé tartót és most kezdõdõt, haragosat és az újrakezdés reményével kecsegtetõt. Bónuszként az áldozat utolsó óráit és az elkövetõ családi állapotát is megtekinthetjük - mindkettõ a várakozásoknak megfelelõen igen lehangoló és igen szakszerûen van elõvezetve. Az epizodikus szerkezetet rendszerint az életszerûség imitálásakor szokták alkalmazni, minthogy azonban végig egy szólamban játszunk - sehol egy groteszk elhajlás, egy akaratlanul is oldottabb pillanat -, a szerkezet gépiesen kattog csupán. A halott lány külsõségeiben a mûvészfilmek egy jól elkülöníthetõ iskoláját majmolja, lényegre törésében viszont Hollywoodot.
- kg -
A Hungaricom bemutatója
***
Panait Istrati: Kyra Kyralina Habzó érzelmek, vad indulatok, a boldogság és a kitaszítottság mélységei, nyomortanyák, szerájok és fülledt paloták, erõszakos halál, boldogtalan túlélés kavarog a száz évvel ezelõtti Al-Duna vidékétõl, Brailától Konstantinápolyig és Kairóig, miközben a regény alig-alig felbukkanó ifjú fõhõse végighallgatja lelki tanítómestere élettörténetét. A mesemondó Stavrura úgy rakódnak rá a hányattatások, hogy szabad, nyitott szelleme sértetlen marad, miután kikerül kisgyermekkora élethabzsoló közegébõl, anyja és nõvére, a szépséges Kyra Kyralina érzéki világából. "Szerelem volt itt minden: a két nõ, a szerelmeseik, a likõrök, az illatok, a dalok és a táncok. Még az udvarlók groteszk és izgató menekülése is valahogy kéjes és szenvedélyes színben tûnt fel elõttem. Csak egy kellemetlen dolog volt, amiben nem volt szerelem: mikor jött az apám és megrakott bennünket. De ezt úgy tekintettük, mint valami váltságdíjat: az öröm váltságát."
Istrati személyes élete szerencsésebben alakult - önéletrajza most, ugyanebben a kötetben olvasható elõször Magyarországon. Nem is annyira a román szocialista mozgalomba történt korai bekapcsolódása miatt, mint inkább Romain Rolland-nak köszönhetõen, aki lelkesen segítette franciaországi irodalmi karrierjét. Visszaemlékezése itt, még a felívelés elõtt véget ér - kirobbanó bizakodással. A húszas évek végén aztán egy hosszabb szovjetunióbeli látogatása megroppantotta a szebb jövõbe vetett hitét, és az egykori vagabundus meghasonlottan tért haza Romániába.
- kyt -
Noran Kiadó Kft., 2007, 253 oldal, 2499 Ft
****
Ballet Flamenco Sara Baras: Sabores (Ízek) A Cadízban született koreográfus, Sara Baras a színházi világban jegyzett flamencotáncosok talán legjobbika. Kilenc éve alapította saját társulatát és járja a világot, hogy bemutassa: az andalúziai-cigány-indiai eredetû tánc, hangszeres kíséret és ének kombináció a mai napig életfelfogás és viselkedésforma. Két és fél órás legfrissebb elõadásukat a Táncfórum No.7 fesztivál repertoárján láthattuk.
Az alkotó édesanyjának, egyben elsõ mesterének, Concha Barasnak ajánlott munkája tucatnyi kisebb, összefüggõ etûdbõl áll. A díszlet visszafogott, a ruhák Maurice Denis festményeit idézik, kevés a fodor, inkább a minimál és a bibliai színek a jellemzõek. Egy gardróbból indul a sztori, és a lassú, ám feszes gesztusokon, felfoghatatlanul gyors lábakon, pörgõ szoknyákon át egy kocsmai életképbe érkezik. Nem csoda, hogy ezen a táncon nem fogott az idõ, hiszen gyorsabban száguld, mint a történelem. Nem beszélve arról, hogy bármelyik underground ivóban is akad egy ritmusszekcióvá átalakítható asztal meg egy táncos-énekes. A két vendég virtuóz, José Serrano és Luis Ortega kasztanyettás szólói fergetegesek, ám egy idõ után öncélúan és groteszk módon kakasosak, ugyanakkor Sara ördögi cipõsarkai, nadrágra applikált szoknyája, felszabadult mozdulatai megdöbbentõen hitelesek. A tánckar odaadóan kíséri, ám ha a primadonna távozik, hogy átöltözzön, képtelenek feledtetni a hiányt. A José María Bandera vezette hattagú zenekar meg függetlenül, állhatatosan nyomja a flamencoesszenciát.
- sisso -
Mûvészetek Palotája, április 21.
****
Hippikiller: Hippikiller Bihari Balázs, a Narancsot is megjárt zenei újságíró 2003-ban hozta létre Hippikiller nevû zenekarát (rajta kívül akkoriban Gerdesits Ferenc dobolt és Mezei András basszusgitározott) - mintegy folytatva korábban megszakadt zenészkarrierjét. Hogy az elõzmények sem múltak el nyom nélkül, mutatja, hogy a múlt év végén megjelent elsõ nagylemezén helyet kapott három egykori NeoDADAEast-szerzemény is (ez volt ti. Bihari régi bandája), melyeket részben már a legújabb felállásban (az elsõ két számban és a Danzigot idézõ beteg blues-rock High Heels...-ben már szerzõtársunk, Hó Márton basszusgitározik, s a kiváló Pándi Balázs üti a dobokat) rögzítettek. A büszkén vállalt inspirációs listához hûen (melyen egyaránt szerepel, mások mellett, a Jesus Lizard, Nick Cave, a Swans, Ted Nugent és a Helmet) a lemez egyaránt épít a posztpunk hagyományra, s vállalkozik a hardrock örökség ironikus rekonstrukciójára. Ez utóbbira nyújt remek példát a Turbo Lover címû Judas Priest-szerzemény kifejezetten megkapó, sötét hangulatú akusztikus feldolgozása még 2004-bõl, a Budapest Rockandroll címû programadó mûdarab vagy éppen a bónuszszám, a kivételesen magyar nyelvû Iron Maiden or Judas Priest. A számok amúgy rendes garázsminõségben szólnak, ha meg valakit érdekelne, mit is kezd egy ilyen nyersanyaggal egy stúdiómunkában is járatos kollektíva, az hallgassa meg, hogyan jelenik meg az elektronika a Turbo Loverben a Ch.I.P. utókezelése nyomán. Minden hiába: az eredeti Hippikiller-féle verzió (lo-fi minõség ide vagy oda) mégis sokkal jobb.
- minek -
CLS 2006
**** alá
Faterok motoron Épp hogy kiengedtük a Szellemlovas által hátrahagyott fullasztó benzingõzt, máris itt az öregedõ bikerek által gerjesztett - szén-monoxidba burkolt - inzultus. A címszereplõ faterok (John Travolta, Tim Allen, Martin Lawrence és William H. Macy) lassan inkább a filmes B osztály leselejtezett nagypapái, mintsem az országutak - vagy bármelyik kasszasiker - vágtázó betyárjai. A megszelídült motorosok egyike sem volt soha valami egetrengetõ talentum, éppen ezért mindnyájan valóban röhejesek tudnak lenni: Travoltában láthatóan nincs több Ponyvaregény, Allen pályája csúcsán Télapuként regnált, Lawrence fõleg karatés bemozdulásairól és mocskos szájáról hírhedt, Macy mostanság szerepei megválogatásának terén mondható hátrányos helyzetûnek. Ezek után kifejezetten jó ötletnek tûnik összeengedni négyüket egy filmben, ami így komédián kívül más nem is nagyon lehetne. Amerika unatkozó ötvenesei mihez is kezdhetnének, családot-melót hátrahagyva nekivágnak a végtelen (és - nekik - életveszélyes) országútnak. Közben oly izgalmas kalandok sorát élik át, mint egy meleg rendõr zaklatásai, önbizalom-gerjesztõ bikaseggrepacsi és a Hell's Angels klónjainak támadása. Az ilyenkor megszokott alpári-altesti humort felváltja az öregedõ ripacsok szükségképpen agyalágyult ökörködéseinek egyszerre fárasztó és unalmas sorozata. A road movie vázra húzott gyermeteg ömlengés annyira ciki, hogy a teljes stábnak azt javasolnánk, a filmezés helyett inkább térjenek át a polgári repülésre, abban Travoltának legalább van némi gyakorlata.
Balázs Áron
Forgalmazza a Fórum Hungary
**
