Meg lehet-e maradni gyereknek? Meddig őrizhető meg az a különös, ösztönös álomvilág, a gondolkodás szabadsága, amikor a fantázia által kreált valóság igaziságához nem fér kétség? Meddig lehet úgy meghúzni egy vonalat, hogy a társadalom erre kiképzett egyénei (az óvó nénik, a tanárok, no meg a lét küzdelmeivel elfoglalt szülők) ne hívják fel a kisgyermek figyelmét arra, hogy nem létezik háromlábú kutya, ablak nélküli ház, hogy anyukának a valóságban nincsen zsiráfnyaka? Kitörli-e teljesen a sikeres szocializáció a gyermeklét ártatlanságát? Meg lehet-e felnőttként őrizni a tisztánlátás egyszerűségét? Életben lehet-e tartani azt a tudást, hogy a kisgyerekkor nem egy paradicsomi, idilli állapot, hanem olyan félálomvilág, amelyet megfoghatatlan félelmek és irányíthatatlan érzelmek vezérelnek?
A művészet történetében többször is előfordult, hogy ötletet merítettek a naiv festészetből (vámos Rousseau) vagy a graffitikből, továbbá elmebetegek és gyerekek rajzaiból - gondoljunk csak a második világháború befejezése után megjelenő art brut-re, s egyik legjelesebb képviselőjére, Dubuffet-re. Amíg azonban náluk ez csak egyszerű művészeti eszköz, addig Ocztos Emberlényei belső forrásból táplálkoznak. Nem alkalmaz, imitál, nem ihletet keres a gyerekrajzok tiszta és redukált világában. Egyszerűen "csak" megőrizte és megvédte magában a gyerekkor ősi szabadságát és azt az örömöt, amit egy önkéntelenül felvitt, kanyargó vonalrajz okoz. Műveinek értékét is éppen az a kettősség adja, amely a tudatos felnőttnézőpont és az öntudatlan gyermeki látásmód között feszül, s amelyből ezek az autonóm, egyszerre szorongató és rokonszenves gyermek-felnőtt rajzok táplálkoznak.
Ocztos vonalaiból különös, emberszerű és egyszerű lények alakulnak ki. Kicsiny lábak, pálcikához hasonlító kezek, hol csodálkozó, hol riadt tekintetek. A fekete tusrajz csak a testváz kontúrját fogja össze, nincsenek színek és távlatok, csak az időtlen létezés. Volt, lehetett azonban valamiféle organikus születés: egyes alakok mintha még saját burkukat őrizgetnék, mások már kibábozódtak; szárnyacskájuk hátukra simul. Vannak köztük "antennásak" is, akik egyetlen vonallal kapcsolódnak a külvilághoz, a kép terén kívül eső valósághoz. A hol kedves, hol ijesztő alakok néha csak egy házacska mellett álldogálnak, néha azonban különös kapcsolatba kerülnek egy lebegő gömbbel, megérintik, tapogatják a kozmosz kicsinyített mását. Elbágyadt, várakozó, dühös vagy kiábrándult pillangók, akik most éppen felmutatják nekünk meseszerűen valós történeteiket.
A tenyérnyi, elegáns ceruzarajzok világa sokkal "hétköznapibb"- egymáshoz kötődő emberpárok, magányos alakok állnak össze az egyetlen, megszakítatlan vonalból felvitt ceruzahálóból. Társas magányuk furcsa tánc, papírba dermedt lépéseiket mintha egy ismeretlen erő vezetné. Marionettbábok egy olyan, vonzásokkal és taszításokkal terhelt környezetben, ahol egy érintés éppúgy összekapcsolhat, mint ahogy szét is választhat. A kis kezekből kitüremkedő aurafelhők, megnagyobbodott tenyérnyomok áthatolnak a másik testén, a párok egyszerre ejtik rabul és taszítják el egymást. Nincs tér és nincs idő, csak ez a véget nem érő, örökös küzdelem, az érzelmek, akaratok, vágyak egymásba gubancolódó hálója.
A kiállításon megfigyelhető, hogy bár átültethető a rajzoknál alkalmazott légies és fesztelen mozdulatsor egy másik technikába, de a kígyózó vonalrajz könnyedsége összeroppan a szénrajz sötét, vastag nyalábjai alatt. A szénrajzokon is felbukkanó, összekötözött emberpár motívuma elveszti minden szépségét; a kapcsolatokat behálózó nyers erővonalak, a feketére satírozott hátterek, fenyegetően tornyosuló gömbök egy szorongató világot állítanak elénk. E hiányos és torz emberlények legalább annyira a rémálmok világában laknak, mint a valóságban. Hogy pontosan hol, azt mindenki maga dönti el. Ocztos rajzain ugyanis egyfajta ősi tudattalan tör felszínre, amelyre mintegy rárétegződnek a felnőttlét nehezen verbalizálható érzelmi tapasztalatai. Játékosan komor és tömör szimbólumokat, életsűrítményeket láthatunk, amelyeket nem érdemes dekódolni, nem elegendő csak nézni, hanem valamilyen módon érezni kell. Vissza kell lépnünk önmagunkba, személyiségünk ritkán látogatott tartományába ahhoz, hogy megérinthessenek minket e művek. S hogy megijedünk, szomorkodunk, kacarászunk, vagy éppen idétlenül vihogunk - ez már csak rajtunk s a bennünk megőrzött gyermeki ösztönökön múlik.
SZÍV35 Galéria, Bp. VI., Szív u. 35. Nyitva május 12-ig, hétfő-péntek 14.00-18.00, szombat- vasárnap 14.00-21.00
