Gunter Demnig (1947) kölni képzőművész az 1960-as évek konceptuális művészetében szocializálódott. Köztéri akcióinak legtöbbjét nyomrögzítésként határozhatnánk meg. 1997-ben, addigi művészeti akcióinak szerves folytatásaként, Kölnben botlatóköveket ("Stolpersteine") süllyesztett a nácizmus egy-egy áldozatának utolsó lakása előtti járdába. A macskakő méretű kőkocka tetejére rögzített réztáblára az áldozat nevét, halálának helyét és időpontját, valamint az "Itt lakott" (Hier wohnte) szöveget véste. A magánakció nyomán civilek (áldozatok hozzátartozói, egykori szomszédok, ismerősök) százai helyeztettek el Demniggel hasonló köveket, Kölnben például 1300 ilyen "emlékező macskakő" található az utcákon, Németországban pedig mára 11 000 helyen jelzi egy-egy réztábla az áldozatok (zsidók, cigányok, Jehova tanúi, homoszexuálisok, kommunisták, szociáldemokraták, az eutanáziaprogram által megsemmisítésre ítéltek) utolsó lakhelyét. A későbbiekben Ausztriában, és most, április 27-én a budapesti Ráday utcában helyeztek el köveket. Demnig 1997 óta tehát nem is igen tud mást tenni, mint köveket gyártani, járdát bontani, csiszolni, süllyeszteni és rögzíteni. Egy képzőművészeti akció életre szóló munkává változott, a művészből munkás lett. Demnig szemmel láthatóan jól érzi magát ebben a szerepben, kezei valóban kőművesre emlékeztetnek, ruházata munkaruha.
Az eredeti koncepció szerint az elhelyezett kő nem általában állít emléket a holokauszt áldozatainak, hanem "csak" egyetlenegy áldozatnak, s ennek megfelelően nem hasonlítható a holokauszt-emlékművek gyakran tapasztalható monumentalitásához; ha nem akarom, nem is veszem észre. A darabszám alapján viszont a Stolpersteine-akció - civil kezdeményezésre és civil finanszírozással - mára alighanem a legmonumentálisabb holokauszt-emlékművé terebélyesedett.
Minden kő megidéz egy-egy individuális sorsot, s magának a kőnek az elhelyezése és utóélete is teljesen egyedi vonásokat visel. Demnig évekig tudna mesélni erről. Van olyan, amit ellenzett egy mai háztulajdonos, van olyan, mely a hozzátartozók számára sírkővé (és zarándokhellyé) változott, egyikre rálépnek (ettől fényesebbé vált a felszíne), másikat illedelmesen kikerülik (a tábla ekkor elsötétül, de olvasható marad). A Ráday utcai kőletételhez (tekintsük alapkőletételnek!) kapcsolódó kiállítás megnyitóján pedig elmesélte, hogy a kövek "működése" során egy előre nem is kalkulált reakciót figyelt meg. A gyanútlan járókelő, ha felfedez a járdán egy Hier wohnte feliratú réztáblát, akkor az olvasás során önkéntelenül is fejet hajt. Berger Ágnes - a magyarországi Stolpersteine-projekt kezdeményezője - egy korábbi cikkében érdekes esetet írt le. Demnig Berlin-Kreuzbergben illegálisan rakott le három követ, s hónapokig nem is történt semmi. Amikor viszont útépítési munkák miatt meg kellett bontani az úttestet, a munkások felfedezték a köveket és eltávolításukat egész egyszerűen megtagadták, mivel azokat emlékműveknek tekintették.
Ne ringassuk magunkat illúziókban, ha a Rónai Béla tisztviselő, Vidor (Weisz) Oszkár cipészkellék- és textiláru-kereskedő és Pollák Imre fűszerkereskedő emlékére elhelyezett réztáblák majdani fogadtatásán töprengünk. A Ráday utca 5.-nél például egy hölgy az ávós zsidókat emlegetve morgolódott. Nem is sejtette, hogy morgolódása Demnig akciójának integráns része, előre kalkulált, nem olyan, mint a kreuzbergi derék útépítők engedetlensége vagy az öntudatlan főhajtás. A fontos kérdéseket egyébként sem a morgolódók fogják feltenni. Az igazi kérdés az lesz, hogy egy-egy megrongált kő pótlását kezdeményezik-e majd a környék lakói (miként Németország számos városában), vagy hogy a Bipolar által támogatott első 50 (fővárosi és vidéki) magyar követ mikor követi az 51-edik, az első civil kezdeményezés, s mikor lesznek önálló, helyi Stolpersteine-projektek, miként Würzburgban vagy Stuttgartban. (Ráday utca, 2B Galéria, április 27.)
Ellenutópia
"Erinnerungskultur", azaz emlékezéskultúra. Németországban hétköznapivá vált fogalom, hogy tükörfordítása meghonosodik-e a magyar nyelvhasználatban, kérdés. Ardai Petra Emlékmű a jelennek című munkáját magam az emlékezéskultúrával összefüggésben, s nem színházi produkcióként értelmeztem, miközben e sajátos "performansz-installáció" Heiner Müller Hamletgépéhez kapcsolódik, része a HiB - Hamlet in Budapest. Hamlet in Berlin címet viselő színházi projektnek.
Az Emlékmű a jelennek hátborzongatóan szórakoztató "darab", átélhető (micsoda paradoxon!) ellenutópia. Sajátosan mossa egybe a jelent a múlttal és egy elképzelt jövővel. A közönség egy városnéző túrán vesz részt, a Trafó teraszáról indul, a Páva utcán keresztül kimegy az Üllői útra, majd át a Corvin sétány építkezési területére. A Corvin mozi érintése után a nagykörúti aluljáró következik, majd a Kilián laktanya, s végül a Liliom utcán át vissza a Trafóhoz. Mindeközben (mint egy modern múzeumban) iPodon keresztül tárlatvezetést, különböző naplószövegeket (Kovács János gyermekkori 56-os naplóját és egy jelen idejű, 2007 márciusában kezdett naplót), valamint gyerekekkel készített interjúrészleteket és Müller Hamletgépéből vett szövegtöredékeket hallunk. A tárlatvezetésből kiderül, hogy valamikor a (nem túl?) távoli jövőben járunk, a megtekintésre váró terület pedig nem más, mint egy skanzen, melyet a 2007-es állapotok szerint rekonstruáltak. A szembejövő emberek nem hétköznapi járókelők, hanem képzett és válogatott animátorok, az emlékprogram részesei. Elbizonytalanító, hogy nehéz különbséget tenni a fülhallgatón át beszűrődő valóságos utcai zajok és az iPodról sugárzott háttérzajok között. A jövő idejű narráció lenyűgözően bornírt. A Páva utcai Holokauszt Emlékközponttal kapcsolatban például "megtudjuk", hogy annak idején, 2007-ben be kellett zárni, mivel "heves vitákat váltott ki", ma pedig általános múzeum, mivel "mindig ugyanarra emlékezünk, és minden múzeum külső fala alkalmas az emlékezésre". A velős építészeti elemzés rámutat, hogy a "lőrésszerű nyílások felkiáltójelként figyelmeztetnek a különféle események áldozataira, mártírjaira", a falról lecsüngő örökzöld növényzet pedig azt mutatja, hogy "a mediterrán magyar lélek mindig megújulásra kész, noha szimbolizálhatja azt is, hogy tragikus sorsunk örökzöld téma". A Páva utcai épület előtt álló ipodos nézők látványa (mit vihognak ezek itt?) egy beavatatlan számára döbbenetes lehetett. Kiérve az Üllői útra, a következő emlékhelyre figyelmeztetnek, hogy "a hang- és szagélmény tökéletes szimuláció, a szmog által károsított felületek, a sajátos szürke árnyalat, valamint az aszfalthiányok, kátyúk tervezésére nemzetközi pályázatot írtunk ki, amelyeken a legnevesebb képzőművészek vettek részt". A körséta egyik nagy attrakciója az a kietlen, hatalmas foghíjtelek (a Corvin sétány építési területe), melyet Fukuyama nyomán a történelem végállomásaként kellene szemlélnünk. A 2007-es naplószöveg kommentálja a látványt: "ennél jobb nem lesz, merthogy ez van: megérkeztünk". Ez a napló nemsokára eljut az idei március 15-éhez, jobb elfelejteni, ebben egyébként az is segít, hogy az aluljáróban "animátor kollégáink szemléltetik a 2007-es év divatját és szokásait. Meglepően színes és sokrétű világ volt, nem is gondolták volna, ugye?". A Kilián laktanyánál - az Olajfalóhoz vagy az Igazi Maóhoz hasonlóan - az áldokumentarista túlzás a végkifejlethez közeledik, a szövegírók fantáziája meglódul. Az épület Szu Csi Li polgártársunk segítségével épülhetett újjá, "az itt működő kínai piacot programunk indulásának évében kitelepítettük a Hősök terére, így Önök ismét 2007-es, érintetlen állapotában tekinthetik meg ezt a jelentős emlékművet. A kínai piac áttelepítését Szu Csi Li, ez a nagy kínai magyar szervezte és finanszírozta".
A turista egyébként elégedetten veszi tudomásul, hogy a tárlaton való részvételével a Magyarország Újjáépítése Segélyprogram sikerét mozdította elő. Hogy ez immár végérvényesen a múlt része, arra az utolsó pillanatban döbbentik rá: a Corvin mozi előtti pillanatokat ugyanis rögzítették, a képekkel a tárlat végén, a Trafó teraszán szembesül. (Trafó, április 27.)
