A kaliforniai Amy Tan 17 éve megjelent bestsellerének magyar kiadása jó eséllyel indulhatna a legrondább fedelű könyvek versenyén - ennél csiricsárébb és kuszább külsőt nehezen lehetett volna kitalálni. Nem az a fő baja, hogy ízléstelen, hanem az, hogy a könyv tartalmát illetően nem segít eligazodni. Aki ránéz, valószínűleg valamiféle távol-keleti úti beszámolóra számít, mely - a borító alsó felén látható utcai neonreklám sugalmazása miatt - egy mai kínai nagyváros életét mutatja be. Nem így van: a történet szereplői San Franciscóban élnek, de nem a kínai negyedben. A bal felső sarokban halászkötélen álldogáló mezítlábas nő fotójából pedig azt gondolhatná az olvasó, hogy az útirajz történelmi áttekintést ad az 1950-es évek kommunista Kínájáról. Ez is téves: Amy Tan művében a bevándorlók valóban Kínában töltött ifjúságuk emlékeit idézik fel, de a 20. század első feléből. A kommunizmusról nincsenek személyes tapasztalataik, mindnyájan még 1949 előtt hagyták el szülőföldjüket. A képek ráadásul nem illenek A Mennyei Örömök Klubja címhez sem, ami egyébként az angol eredetinek - The Joy Luck Club ("Az Öröm Szerencse Klub") - cifrázott, pontatlan fordítása, és igencsak félrevezető a könyvben felidézett intézmény természetét illetően. Az eredeti Joy Luck Club a látszattal szemben nem kelet-ázsiai ópiumbarlang vagy lampionos bordélyház, hanem egy négytagú társaság összejöveteleinek elnevezése, amit azért szervezett meg az egyik történetmondó anyja, Suyuan Woo, hogy az 1937-ben kitört kínai-japán háború vége felé Kujlinba keveredett fiatal nőtársaival könnyebben el tudják viselni a nyomorúságos körülményeket. Minden héten leültek madzsongot játszani, pénzben, így "hetente reménykedhettek a szerencséjükben" - s a bombázás és éhínség sújtotta városban "ez a remény volt az egyetlen örömük". Suyuan ezt a nem éppen "mennyei örömökkel" kecsegtető klubot élesztette aztán újjá már Amerikában, bevándorló barátnőinek, akik hozzá hasonlóan "kimondatlan tragédiákat hagytak maguk mögött Kínában, és olyan reményeket tápláltak, amelyeket még nem tudtak szavakba önteni törékeny angolságukkal".
A könyv tehát nem útirajz, viszont az eredetiben nem is létező alcím ("Megható és misztikus kínai családtörténet") és a fülszöveg ("megindítóan őszinte könyv nőkhöz, anyákhoz és lányokhoz"), melyekkel a kiadó a kíváncsi turistákon kívül egy másik célközönséget, az érzelmes lektűrök olvasóit igyekszik elcsábítani, szintén félreinformál. Amy Tan 1989-ben megjelent első könyve, amely rögtön negyven héten át vezette a The New York Times könyves sikerlistáját, ugyan tényleg nőkről szól - négy anya és lányaik mesélnek el tizenhat önéletrajzi történetet -, a téma azonban a kulturális integráció és a következtében elszenvedett veszteségek, amit a könyv elején álló parabola már előre összefoglal. A jelképes történet szerint egy kínai bevándorló asszony magával vitt az USA-ba egy kacsát, ami annyira szeretett volna liba lenni, hogy addig nyújtogatta a nyakát, míg végül hattyúnak nézték. A nő születendő lányának szánta a teremtményt, "amely többre vitte, mint ahogy remélték tőle", ám ezt sohasem tudta vele közölni, mert arra a napra várt, amikor "tökéletes angolsággal tudja elmondani". A tündérmesei elemeket tartalmazó regényben (nem véletlenül van az angol nyelvű kiadások borítóján annyi színpompás keleti sárkány) a kínai származású, már az USA-ban született lányok "hattyúvá válnak": mássá, mint amit az anyák reméltek tőlük. Nemcsak a generációs szakadék választja el őket, hanem a kulturális különbözőség is, hiszen még közös anyanyelvük sincs: az anyák törik az amerikai angolt, a lányok alig beszélnek (és írni egyáltalán nem tudnak) kínaiul. Az anyák Amerikában is megőrzik az ősi hagyományt, amelynek alappillére a család, a szülők és a számukra gyakran még gyerekkorukban kiválasztott férj iránti feltétlen engedelmesség és tisztelet; a lányok az előítéletektől félve igyekeznek az amerikaiaknál is amerikaibbá válni. (Amy Tan egy interjúban elmesélte: éveken át ruhacsipesszel az orrán aludt, hogy fehér iskolatárs-nőiéhez jobban hasonlító, vékonyabb orra legyen.) Suyuan halála után az anyák a Joy Luck Clubban elmesélt történeteik segítségével végül mégis képesek átadni a kínai örökséget, és megértetni gyerekeikkel, hogy az őket összekötő genetikai kapocs fontosabb minden geokulturális különbözőségnél. Suyuan lánya, Jing-mei elindul felkeresni rokonait, s abban a pillanatban kínaivá kezd válni, amint vonata kínai területre ér. Megtalálja gyökereit, "a csontjaiban ismerős, régi sajgás bolyong" - s az sem zavarja, hogy 1987-ben játszódó történetében ez a meglelt haza szükségszerűen a kommunista Kínai Népköztársaság. Amy Tan tehát neokonzervatív választ ad a kínai-amerikaiak integrációs problémáira, ami nemcsak a multikulturalitás azon híveit aggaszthatta, akik abba is belegondoltak, hogy mi lesz akkor, ha Jing-mei hazamegy Kaliforniába, hanem a női egyenjogúság képviselőit is. Bennük a harmadik és negyedik feleségek, a számtalan ágyas, a nevet sem kapott, mert alacsony sorba született lánygyerekek sorsáról olvasva felderenghetett, hogy nem csupán pozitív vonásai lehetnek ennek az anyák által normává emelt kínai kulturális hagyománynak. A címet leszámítva Arató Katalin pontos fordítása méltó a kínai-amerikai irodalom egyik kiemelkedő művének tartott regényhez. A kiadó lektűrösítési próbálkozása ellenére neki köszönhető, hogy a rút külsejű kiskacsáról kiderülhet: mégis hattyú.
Geopen Könyvkiadó, 2006, 365 oldal, 2890 Ft
