A rendező-koreográfus, Horváth Csaba Frank Wedekind legendás expresszionista drámáját választotta feldolgozásra, az álszent, polgári környezetben élő, megcsúszott kamaszok tragikus történetét. A Bányai Geyza-féle fordításból Horváth csak részleteket használ, a naturalisztikus jeleneteket, a szülők párbeszédeit, a szenvedéstörténeteket a mozdulatok feszültségével fejezi ki. Saját szövegeket épít be, viccekkel aktualizál, felidézi a Trainspotting világát, a nyolcvanas évek végi kulturális paradigmaváltás hangulatát, megnevettet. Kizárólag az ivarérő korúakra helyeződik a hangsúly, sápadt lányokra, lelkibeteg fiúkra, a bennük ágaskodó furcsa szexualitásra; kollégiumi, ugyanakkor motelágyakra emlékeztető fekhelyek erdejében zajlik az előadás. Vannak állandóan visszatérő mozgásmotívumok, például a pantomimikus futás, ami a fiúk egymás közötti versengésétől kezdve a teljesítménykényszeren át a magányosságig sok mindent kifejez.
"Ismeretlen" színészektől, Lukács Andor és Jordán Tamás osztályában frissen végzett és ide szerződött hét fiataltól látunk kivételes alakításokat. Csak néhány közülük: Zarnóczay Gizella balettcipőben toporgó, szárnyaszegett gólya, némán üvöltő, evőpálcikákkal kelepelő, aggódó háztartásbeli. Horváth Lajos Ottó szerelőruhás pedellus, apatikus apakép, szenvedő és bántalmazó. Krisztik Csaba a Nyilas Misibe oltott szörnyeteg; és nem utolsósorban, de leginkább Földeáki Nóra, az intelligens női erő, amely pusztulásra ítéltetett.
Van még itt, mi radikális és posztmodern: a tavaszi erdő például, ahol Melchior és Wendla szerelem címén brutalizál, a kóter, ahol Johannes Ernsttel pettingel, Wendla tragikus szülése, a szorongó, kicsapott Melchior és barátja, az öngyilkos Moritz temetői jelenete, sőt a tapsrend. Felsorolni sem tudom. Horváth nem papol személyiségfejlődésről, brutális és őszinte, talán pont ezért van az, hogy a belénk már hálni járó nézői öntudatunk felegyenesedik kicsit, és elkezdjük várni, hogy jöjjön már, ha más nem, a tél.
Debreceni Csokonai Színház, április 17.
