Keleti szelek: Ká-európai sematika ´94-99 (Alain Keler fotói a Francia Intézetben)

szerző
Várnagy Tibor
publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alain Keler kétségkívül jó fotóriporter, e kiállítás azonban mégsem problémamentes. Mindenekelőtt kétséges, hogy a fotóriport műfaja egyáltalán a művészet tárgy-körébe tartozik-e. Robert Frank Az amerikaiak című albumát például tarthatjuk fotóriportnak, s ugyanakkor művészetnek is, Alain Keler Keleti szelek: Kisebbségi sorsok az exkommunista országokban című kiállítása viszont inkább csak a korszak politikai újságírásának kontextusában értelmezhető.

Alain Keler kétségkívül jó fotóriporter, e kiállítás azonban mégsem problémamentes. Mindenekelőtt kétséges, hogy a fotóriport műfaja egyáltalán a művészet tárgy-körébe tartozik-e. Robert Frank Az amerikaiak című albumát például tarthatjuk fotóriportnak, s ugyanakkor művészetnek is, Alain Keler Keleti szelek: Kisebbségi sorsok az exkommunista országokban című kiállítása viszont inkább csak a korszak politikai újságírásának kontextusában értelmezhető. Acím azt sugallja, hogy a kiállítás áttekintést nyújt a volt kommunista országok kisebbségeinek sorsáról. Itt azonban számos érintett országról szó sem esik, annál inkább arról a két fegyveres konfliktusról, ami Csecsenföldön és Kosovóban zajlott. Aligha állíthatnánk, hogy a kisebbségek helyzete a volt kommunista országokban megnyugtató volna, s ne cifrázná - a volt jugoszláv és szovjet területeken kívül is - számos feszültség és agresszív cselekedet. Keler összegzése mégis olyasfajta csúsztatás, mintha a nyugat-európai kisebbségek helyzetét a baszk szeparatisták és az IRA merényleteinek képeivel illusztrálnánk, s közéjük kevernénk egy-két fotót Naomi Campbellről, amint baráti társaságban horgászik.

Az egyik képaláírás: Falubeliek gyűléseznek egy mészárlás helyszínén - Ouishk, Koszovó, 1999. július. A fotón nyoma sincs semmiféle gyűlésnek. A felvétel előteréből öt nő és egy férfi indul meg a fákkal övezett középtér, illetve a távoli hegyek felé. Fordítói hiba? Elcserélt felirat? Nézzünk egy másik képet! Politikai gyűlés a parlament előtt, egy nappal azután, hogy az orosz hadsereg Csecsenföldre lépett - Groznij, Csecsenföld, 1994. december. A képen négy férfi, fejükön sapka. Az arcok ráncosak, borostásak, mögöttük életlenül valamilyen festmény vagy plakát látszik. Mindezt azért írom le, hogy szemléltessem, nagyon sokszor nem a kép, hanem a képaláírás hordozza azt az információt, amit dokumentumnak tekinthetünk. Ebben az esetben azt, hogy ´94-ben Groznijban az oroszok bevonulását követő napon a parlament előtt politikai gyűlés volt. A képen se parlament, se gyűlés nem látható, mindössze négy férfi arca, akik - feltételezhetően sokadmagukkal - a gyűlésen részt vettek.

A példák extrémek, de kétségkívül jellemzőek Keler fotózsurnalizmusára. Maguk a fotók egyébként külön-külön tökéletesen rendben vannak. Igényesek, izgalmasan komponáltak, egyenként bármelyik valamirevaló napilap címlapjára kerülhettek volna, csak az egésszel van baj. Ez az összkép ugyanis nagyjából a Peacemaker című hollywoodi akciófilm kelet- és közép-kelet-európai helyszíneit és figuráit idézi. Így ennek nyomán én is hajlamos lennék azt gondolni - már ha nem volnék budapesti -, hogy a volt kommunista országok minden kisebbsége vidéken él. Mi több, azt sem tartanám kizártnak, hogy e térségnek nincs is nagyvárosi kultúrája, s hogy itt a kisebbségi problémák kizárólag nemzetiségi konfliktusok. Nincsenek skinheadek, nincsenek melegek, nincsenek nagyvárosi hajléktalanok, nincsenek ázsiai és latin-amerikai szubkultúrák, csak sáros utak, s az utak végén tankok, lovas kocsikon, esetleg Ladákban menekülők. És persze NATO sincs, meg IFOR és SFOR sem, csak málhás szamarak meg egyházi áldás nélkül, hegedűszóval temetett halottak.

Nézzük, hogyan történt ugyanez egy kortárs művész, John P. Jacob esetében! A 80-as évek közepétől a rendszerváltásig minden évben többször is beutazta a térséget. Anyagot gyűjtött az akkor még kommunista országok nem hivatalos művészetéről, hogy bemutassa azt az Egyesült Államokban. Kihasználva a lehetőséget, elsőként mi (e fejedelmi többes itt arra utal, hogy az ő szemszögéből mi magunk is nem hivatalos művésznek számítottunk) állítottuk ki gyűjteményét a Liget Galériában és a Galéria 11-ben. 1988 októberére állt össze ez a kiállítás, I´m Trying to See címmel. Itt is fontos szerepet játszott a fotó és a narráció. Az anyag Csernobiltól a berlini falig sok mindenre reflektált, Jacob egyik szövegében így összegezte tapasztalatait: "...Kevesebbet tanultam a világban másokról, mint önmagamról vagy kapcsolatunkról. Nem annyira mások életét dokumentáltam (ami szerintem megoldhatatlan feladat), hanem azt, miként válok mások életében látogatóvá, sőt időnként betolakodóvá. Leginkább vonatokat fényképeztem, emlékműveket, felvonulásokat, telefonokat, vizeldéket, televíziós képernyőket és idegeneket, köztük önmagamat. Ezek az emberek és tárgyak nem képviselnek határozott kultúrát, inkább az én hozzájuk való viszonyom jelei. Valahol az én életem és a barátaim élete közt találhatók. Mindkét oldalról felismerhetőek, de másképp éljük meg őket. E fényképek objektivitását csak a képek és a jelek fiktív kapcsolatának szerkezetén át tagadhatjuk, amiből olyan lenyomatsorozat áll össze, amelynek jelentésében közösek vagyunk."

Várnagy Tibor

Alain Keler kiállítása december másodikán zár

szerző
Várnagy Tibor
publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...