Zene

Noha már két regénye is megjelent magyarul (A fába szorult féreg, A harmadik rendőr), az 1911-ben született és 1966-ban meghalt ír szerző tökéletesen ismeretlennek számít nálunk. És feltehetően más tájakon sem törik szét a kirakatokat regényeiért, jóllehet Graham Greene meg Anthony Burgess a 20. század abszolút csúcsai közé sorolta az eredetileg At Swim-Two-Birds címen kijött, 1939-es művet; a félig vak Joyce, amikor nagyítóval elolvasta, lakonikusan ennyit mondott: egész jópofa. Ez tőle köztudottan dicshimnusznak számított.

"Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezője" - mondotta illedelmes pimaszsággal Francois Truffaut. Hebrencs kijelentésével akár vitatkozhatnánk is, de semmi értelme - olyan szinteken járunk, ahol a dekázás önkielégítésnek is kevés.

Tavaly decemberben jelent meg az anBlokk első két (összevont) száma. Az új folyóiratot az anBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesület adja ki, tagjai (így a lap szerkesztői és írói) nagyrészt doktoranduszok, fiatal tudósok, akiknek az a küldetésük, hogy fontos közéleti problémákhoz szóljanak hozzá a publicisztika eszközeivel.

könyv - Poggio Bracciolini: Elméncségek. Reneszánsz egypercesek A magyarázó alcímet már a kötet remek fordítója, Csehy Zoltán költötte, aki az Utószóban a szerzőt is bemutatja.

A művészet ölthet bármilyen formát, mégis nehéz olyat találni ma már, ami bárkit meglephetne. A videojáték mint médium legalább kevéssé tűnik elhasználtnak.

"Nagyszerű a forgatókönyv, noha személyesen nem olvastam." Efféle aranyköpésekkel rendszerint a Hollywoodot célba vevő szatírákban találkozni, ez a mondat azonban egy hús-vér producertől, Avi Lernertől származik, aki évente akár 15 filmet is képes legyártani. Ebben a 15-ben azonban nem csak az olyan olcsójánosok szerepelnek, mint a kültelki kölcsönzőkben is csak szemlesütve kérhető Vitathatatlan 2 vagy a Kraken: A mélység csápjai, de nem ám.

Megfontolandó, hogy vajon a rabbisorozat 1970-es években írott darabjai nem későn jutottak-e el hozzánk? Hiszen a maroktelefon és a különféle DNS-vizsgálati hókuszpókuszok nélküli bűnvilág avasnak hathat manapság. Ám sokaknak üdítő lehet ez a békebeli, Agatha Christie-s hangulat a láncfűrészes, totálisan elmebeteg sorozatgyilkosok mai miliőjében.

Posztrock? A tiédet! A posztrock kifejezés az utóbbi időben valósággal szitokszóvá vált, de igazából sosem volt értelme. Mert miről is van szó? A posztrock az ének kiiktatásával megszabadult a szavak terhétől, és a progresszív rock meg a dzsessz rafinált hangképeinek becsempészésével fokozta a zeneiséget.

életműve feleslegessé teszi a kortárs művészet értelmét és hasznát kutatni. Kételyeinket feloldják témaválasztásai; olyan dolgokat vizsgál és ábrázol, amikről sokat gondolkodtunk az elmúlt pár ezer évben, de mindig megállt a tudomány és a szó.

Akár úgy is felfoghatjuk az idei Volt Fesztivál rock-metál felhozatalát, mint egy időutazást a kilencvenes évek közepére-végére, amikor az MTV-n és az akkoriban itthon is fogható német Viván olyan újdonsült rocksztárok uralták a képernyőt a grunge halála után, mint például a Korn, a Rammstein, vagy hogy a fesztivál fellépőire térjünk, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson tagjai, trendinek számított pszichopatának látszani, és szabvány hiphop-szerelésben (bő gatya, baseballsapka, oldallánc) pincébe hangolt gitárokkal tolni a metált. A fesztivál húzónevei, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson (a jóval kisebb névként szereplő brazil Sepultura is ide köthető) ennek a korszaknak az ikonikus bandája, és annak ellenére, hogy évek óta egyikük sem rukkolt elő olyan meghatározó kiadványokkal, mint amilyeneket pályafutásuk csúcsán készítettek, a hatásuk ma is vitathatatlan.

Skót gitárpoptól a piromán norvégok diszkójáig és tovább - ellenállhatatlan ajánlatok a fesztivál tánczenei kínálatából.

Az Art Brut jelen esetben nem a Jean Dubuffet nevéhez köthető képzőművészeti irányzatot jelöli, hanem egy 2003-ban alakult, mindeddig három erős és sikeres lemezt a magáénak tudó angol rockzenekart. Az artpunk dandy kinézetű Eddie Argos és társai szabadon értelmezik a zenekarosdit: az Art Brut nem hagyományos értelemben vett zenekar, inkább olyan, mint egy radikális, játékos művészcsoport. A magát egy percig sem komolyan vevő, mégis hitelesen működő szabadcsapat szövegei viccesek és menők, ennek alátámasztására elég meghallgatni a legismertebb számaikat (Form The Band, Emily Kane, My Little Brother, Bad Weekend, Good weekend). A Volt Fesztiválon minden bizonynyal bebizonyítják, hogy élőben is magával ragadóan szellemesek és szórakoztatóak. A zenekar énekesét és meghatározó arcát, a képünkön középen ácsorgó Eddie Argost Chicagóban értük el telefonon.

Száz év elmúltával be kell ismerni, a szerepkörváltás most már mindörökké megmarad színházi fogalomnak, a moziban teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanakkor roppant kényes. Ha az 1993-as keltezésű Nyom nélkülre kevesen is emlékeznek, különben is már az elején elrabolják benne - nota bene: Kiefer Sutherland oldaláról; ő sem volt akkor még Jack Bauer - Sandra Bullockot, de az egy évvel későbbi Féktelenül biztos megvan. A színésznő fő fegyvere kétségkívül a báj volt. A fiatalosan grimaszolós, épp csak árnyalatnyira szabálytalan szépség, az elragadó lendület. Mindez tökéletesen elegendő is egy szerepkör jogos betöltéséhez. Ám

Volt olyan moziév, amikor a vulkánkitöréses hollywoodi katasztrófafilmek versengtek egymással, máskor a rivális Nagy Sándor-projektek és a világvégét pontos időponthoz kötő meteoritmozik kerülgették egymást. Az idei joggal nevezhető Chanel-évnek, a közelmúltban ugyanis két film is készült gyors egymásutánban a "kis fekete ruha" feltalálójáról. Nálunk elsőként Audrey Tautou vizsgázik Coco Chanel korai éveiből, melyek a mozi tanúsága szerint a kisvárosnyi kalapok, a folyosónyi neglizsék és a kitartottsors elleni küzdelemmel teltek. És ha szomorúan is, de azért szépen, selyempizsamára omló hajjal teltek a tojásból való kikelés évei.