A chicagói Tortoise-t, a mozgalom élharcosát tapintatból nevezzük is inkább dzsessz-rock zenekarnak. Sokat nem tévedünk, fúziós dzsesszt játszottak világéletükben, eleinte a zenészek hardcore-punk múltjából hozott felhangokkal, késõbb brazilos ritmikával, szörfgitáros melankóliával és finom kraftwerkes elektronikával fûszerezve. A kilencvenes évek derekán ez a kombináció önkívületbe kergette a sajtót és a vájtfülû publikumot, a zenekarvezetõ John McEntire postaládáját megtöltötték a hangmérnöki, produceri felkérések. Azóta lassan elült körülöttük a zsivaj, legutóbbi igazi sorlemezük öt éve jött ki, és nem is a legjobb formájukban mutatta õket.
Az új album megjelenését nem kísérik fanfárok, de annál nagyobb öröm az érkezése. Már az elején felvillanyoz egy Herbie Hancockot idézõ, de mocskosul lerongyolt szinti-hangszín. Aztán kettõvel késõbb ismét egy kretén szintihang a fõkolompos, majd bekapcsolódnak a dobosok, és szokatlanul felajzott, szinte ibizai hangulatban masíroznak végig a hallgatón. De nincs vége a meglepetéseknek, félidõtájt egy brutálisan túlvezérelt basszusgitár-döngölés ráz fel, hogy a következõ számban újra gyengéd szörfgitár és morriconés prérifíling andalítson. Kevés finomabb dolog van annál, mint amikor a Tortoise virgonc dobképletei mindenféle analóg és digitális szószokkal nyakon öntve bugyborékolnak a fülünkben.
- kovacsm -
Thrill Jockey, 2009
****
