Mostani két munkája - a Jelhullás és a Könyvek - is ebbe a sorba illeszkedik. Elõbbi az illúziókeltés nemes mûvészi hagyományára épít: a nézõ elõtt látható falfelületen fekete alapon fehér betûk zuhannak lefelé, akár a hópelyhek. A mögöttes falon fülhallgatók lógnak, melyek szintén az esést vagy zuhanást idézik föl. Belõlük esõmorajhoz hasonló sustorgás és kivehetetlen emberi beszéd jön, a nyolc hangcsatornából áradó tagolatlan hangjel végtelen mélységûnek tûnõ teret fest, ami könnyen beszippantja az embert. Várnai könnyû utat választ az érzékek birizgálásával, de a nézés aktusa önfeledtségbe fordul, és létrejön az a hipnotikus kapcsolat mûtárgy és befogadó között, ami azért mégis a videomûvészet egyik legsajátabb tulajdonsága.
A másik munka kevésbé látványos, egy fekete-fehér képen olvashatatlan gerincû könyvek vannak, amik körül a kamera tesz mozgásokat: félkörben fordul, ráközelít, vagy hosszú ideig áll, visszatér és így tovább. Majd elszürkül az egész, s kezdõdik elölrõl. Az ismeretlen sajátos megközelítésének, pontosabban az ismeretszerzés módjának reprezentációja ez a video; a könyvek mozdulatlansága és a körülötte óvatos lépésekkel mozgó kamera kontrasztja az anyagi és a szellemi minõség közötti különbségnek feleltethetõ meg. Várnai Gyula a ma kissé kehes magyar koncept kivétele, aki még mindig tud valamit mondani és mutatni olyasmirõl, amirõl már beszélgetni sem próbálunk.
Videospace Budapest Galéria, megtekinthetõ július 17-ig
****
