A Los Angelesben élő magyar származású irodalmár, Marianna D. Birnbaum pár éve jeruzsálemi keltezésű képeslapot kapott három magyar írótól, akik a jeruzsálemi könyvvásár vendégei voltak. Arra gondolt, hogy - ha már nem lehet velük - legalább megkérdezi, hogy mulattak, és mit tudtak meg az országról. Az ebből az ötletből született könyv előszavában Birnbaum a magyar zsidóság történetéről elmélkedik: a 19. századot illuzórikus aranykornak láttatja, amikor a zsidók elhitték, hogy az emancipáció komoly és valódi döntés, őszinte befogadás - nagy tömegeik lelkes hazafiakká váltak, és úgy gondolták, többé aligha lehet kérdés bárki számára, otthonuk-e a föld, ahol élnek. A magyar nemzet azonban a következő század folyamán nem olyannak mutatkozott, mint legjobb képviselői a liberális korszakban, az asszimiláció puszta illúzióként lepleződött le abban a folyamatban, ami a holokauszthoz vezetett. Ez a történet nyilván nem nélkülöz minden igazságot, de mégis egyirányúsító kissé. Ez a helyzet, hazaszeretetük "elárultatása" a felelőse a magyar zsidók identitáskrízisének Birnbaum szerint, ez a problematikus identitás áll Izrael állam mellett a kérdések fókuszában, ezzel szembesülhet, aki Ferihegyről a Ben Gurion reptérre érkezik. A három interjúalany három különböző perspektívát biztosít a kérdés megválaszolásához: egyikük zsidónak tekinti magát, másikuk a származását jelentés nélküli véletlennek gondolja, a harmadik, Esterházy Péter pedig semmilyen értelemben sem zsidó: jóindulatú és figyelmes kívülálló. Világos, hogy Birnbaum kérdéseinek irányát erősen befolyásolja a szélsőjobboldal előretörése, ebből, hiába él Los Angelesben, legalább annyira naprakésznek tűnik, mint beszélgetőpartnerei.
Az első válaszoló, Spiró György elképzelését a kettős identitás tárgyában életművének alapos olvasói jól ismerik, elsősorban Zsidógyártás című esszéjéből. Ennek kijelentései köszönnek vissza mostani önleírásában is. Határozottan elutasítja, természetesen, a faji gondolkozást, és mivel magát kizárólag faji értelemben tekinti zsidónak, minden zsidóságára vonatkozó kérdést
csak lezsidózásnak
tud tekinteni. Hosszan mesél a családjáról, akik közt jeles cádikok is akadnak, és akikről - mivel egy regényéhez anyagot gyűjtve beléjük, mármint saját felmenőibe akadt - kivételesen sokat tud, azonban továbbra is makacsul történeti anyagként kezeli őket. Pedig az, hogy kiknek a leszármazottai vagyunk, nemcsak "faji" meghatározottságként lehet fontos számunkra, hanem a családtörténeti emlékezet okán is. Spiró azonban úgy dönt, hogy ezek a távoli mesékből megismert emberek lényegében idegenek számára, sőt még azt is hozzáteszi, hogy máshogy dönteni mitológiaképzés, ő pedig kritikusan néz a mítoszokra. Az identitás azonban, kotyoghatnánk közbe tudálékosan, mindig és eleve konstrukció, ami nem jelenti azt, hogy hazugság és le kell leplezni. Miért ne képzelődnénk róluk, vennénk észre (talán tévesen, oly mindegy), melyek az ő mozdulataik a mi mozdulatainkban, az ő szavaik a mi mondatainkban, ahogy azt nagy költőnk A Dunánál című versében megénekelte. Spiró meséi mindenesetre olyan lebilincselőek, hogy szinte aszkézisnak tűnik, ahogyan mégis eltolja őket magától - igaz, regényében már képzelődhetett róluk azokon a kereteken belül, amit forrásai megengedtek.
A közvetlen családról szóló történetek, elsősorban az apához való viszony szintén ismert lehet valamelyest Spiró beszélgetőkönyvéből (Amíg játszol) és az Álmodtam neked című gyönyörű novelláskötetből is. Spiró történelmi pesszimizmusa fájdalmas ellenképe apja megcsalatott bizakodásának - derül ki a könyvből és a kötetekből is. Ez a pesszimizmus fanyar humorának alapja, ami Birnbaum derűsebb humorával remek vegyületet alkot. E fanyar humor legszebb megnyilvánulása itt egy felemás kis karrierregény: Spiró és a rendszert túlbuzgó szadizmussal kiszolgáló egykori iskolaigazgatója egyként lettek hajdani iskolájuk kerületének díszpolgárai a rendszerváltás után: "az egyik díszpolgár a másik seggét verte a parkettával" - világítja be az anekdota csattanója a történelmi méltányosság érvényre jutásának kifürkészhetetlen útjait. Abban azonban apját követi az író, hogy csak magyarnak tudja magát, úgy véli, nem is tehet mást, az ember csak azt tekintheti sajátjának, amiről eleven emléke van. Szóba kerül Radnóti identitásválasztása is, de jól érzékelhetően mást jelent a beszélgetés két résztvevőjének. Spiró szerint Radnótinak igaza volt, Birnbaum érezhetően azt gondolja, hogy saját sorsa cáfolja meg választását. Remek közegelemzést ad Spiró Újlipótvárosról mint kulturális térről, a zsidó kispolgári szorongásokról és eufemizmusokról, hogy a végén, Birnbaum unszoló kérdéseire azt felelhesse, mintegy megengedőleg: "Nekem semmi bajom a zsidókkal, nagyon érdekes hely Izrael." Ez a mélyen ironikus és mélyen őszinte válasz lesz a beszélgetés méltó slusszpoénja.
Esterházy Péter lebírhatatlan derűje éles ellentétben áll Spiró kedélyével (ahogyan Konrád György furcsa sztoikus derűje is). Pontosan érzékeli, ő ne érzékelné, a megfogalmazás nehézségeit, ha olyan országról kell beszélnie, melynek "szent földje" a mindennapok világa és "szent nyelve" a hétköznapi társalgásé, melynek történelme az ő saját története is európai keresztényként (mégis kívülállóként érkezik meg), s melynek létrejöttét potenciális lakói millióinak szisztematikus kiirtása előzte meg. Ahol véres és bonyolult konfliktus zajlik állandóan, amit a magyar utazó alig-alig ért. Ha erről a helyről szólunk, nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal - igazi esterházys feladat ez az interjú. Lépten-nyomon a "hogy szokás mondani?"-hoz és az "inkább úgy mondom"-hoz hasonló fordulatokba ütközünk. Többnyire láttató és választékos jelzőket kapunk, elevenné tett, egyedül épp odaillő nyelvi közhelyeket: a sablonos fordulat, például a sportújságírói panel ("az izomhúzódása, ama makacs"), a nyelv történelmi emlékezetének első számú őrzője hallatlan gazdagságban képes megmutatkozni egy új kontextusban, Izrael pedig olyan téma, ami minden közhelyet színvallásra késztet; megállás nélkül
a nyelv súlyos drámái
játszódnak le előttünk. "A történetek olyanok, hogy minden mondat alá van aknázva, minden mondatban lehet egy fordulat, egy teljesen természetes fordulat, amitől normális embernek zokognia kéne, aki mondja, aki hallgatja."
Az idők együttléte, ami a megörökölt fordulatokban megtapasztalható, megtapasztalhatóvá válik a sivatagban is, Esterházy egyik legnagyobb izraeli élményében. Ott az emberkéz alkotása, a történelem nevetségesen rövidnek mutatkozik, a 2000 éves történet pedig jelennek: "bárhol, bármikor felbukkanhat egy kósza apostol". Jeruzsálem és a sivatag a jelent mintegy "felborító", magához rántó történelem terévé válik. Mintha a katolicizmust is végső soron ez az irdatlan történeti súly igazolná Esterházy szerint: a történelmi tekintély és ennek súlyos, szertartásbeli és építészeti ünnepélyessége. "Gimnazistakoromban nagyon fölháborítottak a barokk templomok, szociális dühvel néztem az aranyberakásokat", mára azonban máshogy tűnik föl számára mindez. Esterházy bájos frivolságától ihletve megállapíthatjuk: fiatalon, úgy tűnik, mindenki protestáns.
Esterházy néha talán túlzottan távolról figyel, igaz, mit is tehetne, alig pár napra érkező látogató csak: sokszor állapítja meg, hogy végtére is e föld lakói mind emberi lények, halljuk is szinte a csodálkozó kérdést: min lehet akkor itt egyáltalán ilyen csúnyán veszekedni? Ez a humanista tekintet éppen a sajátra, a történetre és kultúrára, az egyedit kirajzoló különbségre marad érzéketlen, arra, amire egyébként oly gyakran itt is talál szavakat. Esterházy mintha úgy sejtené, minden konfliktus lényegében félreértés, "pszichózis" lehet csak, míg Spiró szerint épp ellenkezőleg: minden valódi konfliktus lényegileg feloldhatatlan, legfeljebb kezelni lehet őket úgy-ahogy, ideig-óráig.
Konrád György áll személyesen a legközelebb a könyv szerzőjéhez, 50 éve közeli barátok, évtizedek, rendszerek és kontinensek mit sem árthattak kapcsolatuknak. Mégis, vele beszélget a legrövidebben Birnbaum (egyébként Spiróval, akit aránylag a legkevésbé ismer személyesen, messze a legtöbbet). Konrád rögtön az interjú elején politizálni kezd. Úgy véli, hogy semmi ok a kelet-jeruzsálemi építkezések leállítására (ez e sorok írása közben különösen aktuális probléma), hiszen ha a zsidó államban élhetnek palesztinok, akkor miért ne lakhatnának a leendő palesztin államban zsidók. Az építkezések azonban éppen azért folynak, hogy minél nagyobb területeket sikerüljön zsidó fennhatóság alatt tartani - az ott lakók és beköltözők célja bizonyosan nem az, hogy a palesztin állam zsidó kisebbségévé lehessenek. Konrád mindenféle
tanulság vagy csattanó nélkül
mesél, az ilyesmi erőszaktétel volna az élet természetes folyásán, a történeteken, melyeknek egyetlen igazolása, hogy belőlük épül fel az életünk. Az író, aki mindebben jobbára nem vesz részt, ül egy óvárosi vendéglő teraszán a jeruzsálemi óvárosban, a délies nyüzsgésben, és szemlélődik. Félreértés ne essék: nem ellensége, szemlélője a nyüzsgésnek, elemi érdeke, hogy meg ne szűnjön. Ha mégis le-levonja a tanulságot, az jobbára banalitás marad, például arról, hogy ha nem különböznének a vallások, akkor mennyivel jobban megértenénk egymást.
Konrádot inkább a közel-keleti politika érdekli, a magyar szélsőjobboldal például tökéletesen hidegen hagyja, éppen azért, mert itt magától értetődően van otthon: "Itt, Magyarországon nekem akárki akármit mond, arra én már fütyülök." Az ókori Jeruzsálemen is gyakran jár az esze - Dávidról, a "zsidó Lear királyról" és fiairól készül régóta regényt írni, és a zsoltáros uralkodó öregkoráról. Mire beleszoknánk a lassú, cél nélküli történetek ritmusába, már véget is ér a kötetzáró, rövid beszélgetés, és azon kapjuk magunkat, hogy kedvünk támad elővenni az önéletrajzi könyveket.
Itt kéne zárni, de még sincs teljes happy end. Mert pár szerkesztői pontatlanságot mégsem árt szóvá tenni. Sárközi György, a Válasz legendás szerkesztője, a József és testvérei fordítója nem y-nal írta a nevét. Hasonlóképpen észre lehetett volna venni, hogy nem a numerus clausus idején írja meg Radnóti azt a levelet, amiben viszszautasítja Komlós Aladár kérését, hogy küldjön verset egy zsidó költők szövegeit megjelentető gyűjteménybe, hanem sokkal később, a numerus clausus bevezetésekor kiskamasz volt ugyanis. Birnbaum előszavában az áll, hogy "az egyházak sem álltak ki még a megkeresztelkedett híveik mellett sem". Ez pontatlan, az egyébként valóban súlyos mulasztások terhét viselő keresztény egyházak felsőházi képviselői már a második zsidótörvény kapcsán is, noha amúgy támogatták, legalább saját híveiket megkísérelték védelmezni, és a harmadik, faji alapú zsidótörvényt már elutasították. Ez nem apológia, hanem történeti korrekció, és nem is Birnbaum, hanem a szerkesztő hibája elsősorban, hogy nem javította. Továbbá a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga nem ortodox. Jó lett volna kihúzni az élőbeszédben természetes önismétléseket is. Konrád György unokabátyja például az egyik történetverzió szerint optikus lett Izrael állam megalakulása után, a másik szerint csapos, mindegy is, mindkét történet és mindkét szakma szép, mégis. Lábjegyzetek magyarázzák meg, ami a szövegkörnyezetből világosan kiderül, hogy kicsoda, teszem azt, az Imre keresztnevű kortárs magyar író, akinek néha kétségbe szokás vonni a magyarságát (juszt sem árulom el, izguljanak csak, amíg odaérnek), de ott, ahol volna némi hasznuk, nincsenek. De ne legyünk telhetetlenek. Jó, hogy valaki lefolytatja, begépeli és kinyomtatja az effajta beszélgetéseket, majd csak akad egyszer olyan is, aki meg is szerkeszti őket.
Magvető, 2010, 154 oldal, 2490 Ft
