Zene

Már a kiállítás címe is jelzi, hogy a Polóniaként említett hely a valóságban nem létezik. Bár így nevezik a külföldön élő lengyel közösségeket, köztük például a legnagyobbat, a chicagói több mint egymilliós kolóniát, Polónia valójában nem más, mint az a romantikus-historizáló kép, legenda vagy mítosz, amelyet a lengyel emigránsok és kivándorlók volt hazájukkal kapcsolatban dédelgetnek. A szentimentális, nacionalista felfogás mellett - Lengyelország a "nemzetek Jézus Krisztusa" - természetesen minden "idegenbe szakadtnak" saját története is lehet, és e virtuális történetmátrix elég sok elemet tartalmazhat, hiszen, mint a katalógusban olvasható: "ott van mindenütt, ahol csak egy lengyel is van". A harmadgenerációs Sekula visszafelé indul az úton, és elsősorban a családi gyökerek ürügyén megkísérli minden érzelemtől mentesen feltárni a nemzeti mítosz mögötti "kulturális és gazdasági összefüggéseket".

A kötet szerkesztője, Székács Vera egy Levivel készült interjúját illesztette e régi adósságot törlesztő novelláskötet végére. Az illesztés annak ellenére tartós, hogy érezni, az interjút mily' régen vették fel. Az időközben magyarul is megjelent Levi-kötetek címe még nyersfordításban szerepel: a Se questo é un uomo itt Hát ember ez?-ként kerül szóba - Magyarosi Gizella magyarításában a könyv végül Ember ez? címmel jelent meg. Az interjú egyébiránt kiváló bevezetés Levi világába. Levi fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Auschwitz tette íróvá. Hazaérkezésem után "meséltem, meséltem, mint valami bolond, mindenkinek, aki az utamba került", mondja. Barátai javaslatára fogott az írásba.

Újságíró: Mindenki olyan akar lenni, mint Cary Grant. Cary Grant: Ezzel én is gyakran így vagyok - közismert anekdota.

Így megy ez: miközben minden híve azt várta, hogy a Wovenhand mikor lesz végre képes a lemezein is reprodukálni azt a sűrű és villámló megszólalást, ami katartikus koncertjeit jellemzi, David Eugene Edwards és társai elkészítették életük egyik legjobb lemezét, melynek hangzása egyáltalán nem emlékeztet a zenekar színpadi mennydörgésére. A Wovenhand ezúttal nem kísérletezik azzal, hogy kifejezetten rockos legyen, mint két évvel ezelőtt a Ten Stoneson, ami persze nem jelenti azt, hogy az új album nélkülözné az intenzív gitáros részeket, de kétségtelen, hogy nem ezekről szól.

Vannak zenék, amiket nem lehet csak úgy mellékesen, aláfestésnek hallgatni, és ilyen ez a majdnem nyolcvanperces album is. Vagy hát éppenséggel lehet, csak akkor meg elkószál, szétszalad a figyelem, amit hallunk, az meg súlyát, lényegét veszti.

Művészfilmből művészmusical - gondolhatnánk elsőre, hiszen a sokoldalúan zseniális, ám kissé mindmáig a vájtfülűek és egyéb Broadway-connaisseurök kedvencének megmaradó Stephen Sondheim 1973-as műve egy Ingmar Bergman-film nyomán íródott. S rögvest tévednénk is persze, méghozzá kétszeresen: részint mert az Egy nyári éj mosolya még korántsem számítható tipikus Bergman-opusnak, részint mivel az 1955-ös, szolidan kacagtató - igaz, utóbb Woody Allent is megihlető - komédiából megvesztegetően elegáns, s egyszersmind kicsattanóan színpadias, telivér musical vált.

Ha azt mondom, hogy Aljosa (Mihail Kononov) fekszik a gazban, tipikus szőke ruszki gyerek, persze ábrándozik, bámulja az eget, amikor egyszer csak meghallja Tánya (Inna Csurikova) kuncogását, majd a pimasz hangját, csúfolódó szólongatását, néz ostobán, hogy honnan jön a hang, és az nagyon szép, amikor rátalál, aztán feltápászkodván hozzálép és megcsókolja, akkor önök engem kinevetnek. És - talán nem is ok nélkül - szovjet kolhozmórickákat és mozikomiszszárokat emlegetnek.

Mindent túlélő náci háborús bűnösök, a mágikus erők által életre keltett Raszputyin szerzetes és a világ elpusztítására törő ősi istenek mutáns békahadserege: válogatott gonosztevők egy mindennél irtóztatóbb terv szolgálatában. Csak a Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal munkatársai, főként kulcsemberük, Hellboy, a földöntúli erejű háziasított démon tartóztathatja fel őket. A moziból már jól ismert vörös monstrum végre eredeti műfajában is bemutatkozik a hazai közönségnek, a legjobb formájában, szerelmi szál nélkül.

Ken Downie azok közé tartozik, akik bő két évtizeddel ezelőtt megalapozták a brit elektronikus zene (annak is kereső-kutató oldalága) nemzetközi hírnevét. A Black Dog Production (melyet Downie 1995-ig együtt csinált az utóbb Plaid néven elhíresült Andy Turner-Ed Handley-duóval) régi felvételei ma is keresett cikkek a gyűjtők piacán, de az alapító, a ma már csak egyszerűen The Black Dog néven szereplő Ken továbbra sem nyugszik.

A Suicidal Tendenciest akkor is nagy húzás volt elhoznia a frissen a Nyugati térre költözött West Balkán legénységének, ha ez a Suicidal már nem teljesen az a zenekar, amely akkora kultuszt teremtett Magyarországon is úgy tizennyolc-húsz évvel ezelőtt. V. Á.

A Hiperkarma egykori dobosa (eredeti nevén Torma Gábor) idén májusban jelentette meg második lemezét Nagyvárosi éjszakák címmel. Második otthonaként működő törzshelyén, a Gödör Klubban ennek apropóján beszélgettünk vele. - hm -

Itt az ideje, kedves olvasó, hogy számot vessél önmagaddal, mi tetszett jobban A hét szamurájban: az-e, amíg összetrombitálta a főhős maroknyi csapatát, vagy az, amikor már dúlt a hirig? - ts -

Az ismert politikai ponyvaíró, Robert Harris eleve Polanskinak írt regényében (a forgatókönyv is közös munka) egy irodalmi néger (Ewan McGregor) elvállalja, hogy egy hónapon belül tető alá hozza a volt brit miniszterelnök emlékiratait, miután a kéziraton dolgozó előző "szellem" állítólag öngyilkos lett. Békés Bálint

A Magyar Nemzeti Galériában egy cím alatt két kiállítást rendeztek, bár a szándék ennek épp az ellenkezője lett volna. A földszinti kiállítóterem egyik felében az olasz "született futurista", Fortunato Depero életművéből válogattak, folytatólagosan pedig a magyar avantgárd művészet futurista jellegét igyekeztek kimutatni. Kürti Emese