Zene

Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvető Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tőlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.

című drámáját legutóbb Oskaras Korsunovas rendezésében láttam - és még mielőtt bárki dicsekvésnek vélné a litván előadás megtekintését, elmondom, hogy Budapesten láttam, a Bárka Fesztiválon, szerencsére szép ház előtt. Korsunovas-rendezést könnyű nézni, mert képei expresszívek, lendülete sodró, figurái sűrűek.

Az eltelt fél évtized igazolta: az utóbbi évek egyik leggyümölcsözőbb ötlete volt létrehozni az Irie Maffiát - hála érte Élő Márton (Dermot) harsonás-zenekarvezetőnek és Horváth Gáspár (mostanában Jumo Daddy) billentyűsnek. Az élő hangszereken előadott jamaicai zene klasszikus soul/funk betétekkel kiegészítve, s néha kifejezetten rockos felhangokkal tálalva kétségtelenül nyerő kombináció - ha megfelelő helyen és időben szólal meg, elemi erővel képes magával ragadni a zenei gyökerek újrafelfedezésére mindig kész publikumot.

Ha nem is a film noir poétikai leképződése, de mindenképp a filmnyelv(ek) egyfajta irodalomra alkalmazott adaptálása-transzformálása Bajtai András költői nyelve; mintha David Lynch atyai keze nyugodna a vállán, de a családi fotón ott áll a nagybácsi, Jarmusch, valamint az unokatestvérei, a Buharov fivérek is. A szerző Embólia kisasszonynak ajánlott második kötetének egyik legnagyobb erénye a fegyelmezettség: sallangoktól mentes versek, szigorúan szerkesztett ciklusok állnak össze már-már novellaszerűen olvasható, kimérten adagolt "poénokkal" dúsított, mértani pontosságú dramaturgiával megalkotott szöveggé. E "történet" narrátora az emblematikus nyitóvers tanúsága szerint is állandóan a Ketrecekre gondol, melyek "minden emberben élnek", ám egyszersmind külső ketrecek is; inverz való, kifordított világ.

Amália Rodrigues halálának tizedik évfordulója az ájult tisztelet kitörései mellett a fado és "királynője" körül kavargó közhelyek újragondolására is alkalmat adhat. Rodrigues sikere egyedülálló és töretlen, de nehéz szétszálazni, mennyi ebben a személyes kultusz, a tehetség, a felhasznált és átalakított hagyomány - és mennyi a politika szerepe.

Vannak bizonyos hangulatok, amikről az ember nem beszél. Már nem beszél - egészen egyszerűen azért, mert mára mindent elmondtak róla, de legfőképpen általa. Ellenben e "minden" kifejezést - az egzakt tudományok kivételével, például a művészetek területén - helyes valamiféle pillanatnyi állapotnak tekinteni, még akkor is, ha adott esetben fennáll időtlen idők óta. Mert ugyan mindnyájan kergetünk olykor vagy gyakran is utánjátszó hangulatokat, érzeményeket, viszont a legritkább esetekben beszélünk róluk, jobbára csak intimus körülmények közt, vallomásos alapon. Egy filmrendező mit is tehetne mást - még akkor is, ha (érdemei szerint) a világban legmagasabb polcon jegyzett maesztró az illető -, mint az ilyen, vallomásos dolgait az "elmondom hát mindenkinek" minimum megengedő intimitásával kezelni. S ez jelen filmművünk voltaképpen döntő kérdése: miről is vall itt Stephen Frears? Pláne miért?

A kaposvári színház évadnyitó premierje október vége felé esett - Anatolij Vasziljev rendezésének híre már korábban bejárta az országot, amúgy nem elsősorban Vasziljev, sokkal inkább a főszereplő, Törőcsik Mari okán. Aki - mint tudjuk - ezzel az előadással tért vissza a színpadra (vagyis számára az életbe) súlyos betegsége után. Ezért tarthatott - és tarthat - számot az előadás a kaposvári közönség érdeklődésére, sőt némi pesti zarándoklatra is.

Legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kiadják a házi feladatot: írj jellemzést magadról az alábbi szempont alapján: külső és belső tulajdonságaim. Ami kötelező feladatként indult, azt életünk során később magunktól gyakoroljuk, hogy egyediségünk teljes tudatában közhelyesen ugyanazokat a kérdéseket tegyük fel, mint bárki más - talán erre, az identitásnak mint folyamatos problémának a megjelenésére utal az egyébként nem létező és a helyesírás szempontjából is nehezen elfogadható éngond kifejezés? A kérdések leegyszerűsítve: van-e bármiféle kapcsolat önképem és a külvilág visszajelzései között, milyen különböző szerepeket játszom el adott helyzetekben, voltaképpen ki is vagyok én?

Szépen komponált kép a címlapon. Középen egy világos kalapos, filigrán férfialak: törékennyé a helyzete és a környezete teszi. Magas automobil lépcsőjéről lép le éppen, a felsőteste enyhén előredől, szinte lebeg a jármű és a járdaszegély között. Botja vége a kocsiajtó takarásában a semmire támaszkodik, súlypontja valahol a feje középvonalában, amit a szájában tartott, szipkán szívott cigaretta hangsúlyoz. Mögötte az útitársa szintén kiszállni készül, a sofőr pedig oldalt se tekintve megemeli ellenzős sapkáját: elköszön, netán csak megszellőzteti befülledt fejét? Az ajtót egy háttal álló drabális, öltönyös és köcsögkalapos védszolga tartja, tarkója, fülcimpái vaskosak, cipőjén fény csillan. Válla mellett egy csokornyakkendős, sapkás figura boka fölött lengő nadrágban a füle tövét vakarja bizonytalan mozdulattal. Unott zavara az érkezőnek szólhat: Magyarország miniszterelnöke, Bethlen István siet az Országházba. Siet - ezt feszült tartása sejteti: már nem magánember, a szipkát államférfiúi fogak szorítják. Zakózsebéből kettéhajtott papír villan elő, tehát felszólalni készül. Időpont: 1925, és ha a hónapot, napot is tudnánk, talán visszakövetkeztethetnénk a mozdulatok értelmére, az érzelmi feszültség fokára is. És vagy tévednénk, vagy nem.

"- Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen szándékozik visszatérni Netherfieldbe. - Nekem nem mondott ilyet, de valószínű, hogy a jövőben igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Eléggé fél a zombiktól, és az önök vidékén folyamatosan gyarapszik a számuk" - ilyen és ehhez hasonló dialógusokat olvashatunk a Büszkeség és balítélet meg a zombik című könyvben, mely nem több és nem kevesebb annál, mint amit a cím ígér: Jane Austen örökbecsű klasszikusának feldúsítása némi "durván erőszakos zombidúlással", ahogy a fülszöveg mondja. Angliát ötvenöt éve "különös ragály" sújtja, melynek következtében a holtak előmásznak sírjaikból, s egyre nagyobb és nagyobb tömegekben szomjaznak az ízletes angol agyvelőre, miközben a Haza védelmére felesküdött finom urak és hölgyek a legkülönbözőbb távol-keleti harci módszerekkel küzdenek ellenük két vidéki bál és házassági ajánlat között.

Korjellemző élettörténet és kalandosan nagystílű, tragikus életút, a gyászos XX. század dokumentálása és az önjellemzés, az önreflexivitás állandó, már-már kényszeres gyakorlása - ez mind Arthur Koestler, a pesti születésű européer író emlékezete, melyben a kommunizmus és az antikommunizmus ideológiájának serény és harcos képviselete csakúgy helyet kapott, mint saját felmenőinek, házasságainak, baráti és elvtársi kapcsolatainak leltárszerű elősorolása. Nehéz és szerteágazó téma tehát, melyből csak elhivatott munka és tekintélyes mértékű merészség eredményeként születhet színpadra termett zenedráma. Már ha születhet egyáltalán, ugyanis Sári József művének pesti premierje láttán épp e kardinális kérdésben bizonytalanodott el a kiküldött munkatárs. Úgy tetszett, a Koestler lebilincselően érdekes önéletrajzi köteteiből (Nyílvessző a végtelenbe, A láthatatlan írás és a többi), valamint az írói-közéleti főmű, a Sötétség délben felhasználásával létrehozott librettó, Elisabeth Gutjahr munkája a lehetetlent kísértette, amikor két részben és tizenegy képben, húsz nevesített - és további tizenhárom anonim - szereplőt mozgatva nekilátott a pályafutás és egyszersmind Koestler kortörténeti reflexiói bemutatásának.

Majdnem tizenöt évvel a Herzeleid című debütáló Rammstein-anyag után lassan be lehet sorolni ezt a derék germán csapatot az AC/DC, a Motörhead és társaik mögé. Annyira precízen kialakították a maguk egyszerű, szaggatott gitártémákra, megátalkodottan csühölt kettőnégyre, az ékes német nyelvre és Till Lindemann érdes hangjára épülő, indusztriálisnak is mondott rockzenéjüket - amiben egyébként klasszikus indusztriálelem szinte semennyi nincsen -, hogy lassan bármikor jön ki egy-egy Rammstein-lemez, pontosan meg lehet mondani, milyen hangvételű dalok lesznek rajta.

Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezőjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserű rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali művész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra.